Freestyle RR maciimádóknak: Akrucip, 2009. 11. 18. 7:51
Szia Évi! Köszi, elég sokat begyűjtöttem anno, ezek mind megvannak, amikből a képet készítettem. Hímzésre...
Freestyle RR maciimádóknak: Évi, 2009. 11. 17. 18:25
Szia! Nekem van pár Lickle Ted-es mintám! Szívesen elküdöm azokat, amik megvannak, ha még aktuális!
Szivecskés minta: viki, 2009. 04. 17. 16:44
nekem nagyon tetszik ez a minta én nem tudok ilyan jókat csinálni
Átköltözés: pjutko, 2009. 02. 04. 10:14
Vettem az infót! Köszi!
Mostanában ugyan nem nagy újdonság, hogy egy hétig nincs új bejegyzés a blogomban, de most tényleg szünetelni fogok egy hétig még hozzászólások tekintetében is, ugyanis síelni indulunk holnap Ausztriába. Ketten megyünk Andrissal, már nagyon várom, mert még kettesben sosem voltunk. A terep ismerős lesz, mert tavaly is itt voltunk, csak akkor hatalmas társasággal.
Remélem, idén is ilyen szép időnk lesz, mint tavaly volt.
Reméltem, hogy sikerül még Évi előtt megírnom a beszámolót,
de most kivételesen én maradtam utoljára. Szóval már mindenki megírta, hogy
milyen volt a hétvége, következik az enyém is.
Már egészen karácsony óta készültem erre a találkozóra,
lélekben legalábbis mindenképpen. Icipicit aggódtam, hogy a férjem nélkülem
fogja elhozni az új autónkat, de végül sikerült még csütörtökre összeszednie
minden papírt az ügyintézőnek, így gyorsan érte is mentünk. Szombatra már
egészen gyakorlott lettem ismét a kuplung nyomkodásában és a váltókar
húzogatásában, tologatásában. Péntek délután beugrottam a postára az
útlevelemért, aztán bevásároltam és Dórit is meglátogattam, hogy mi a végső
álláspontja az indulásról meg az utazási eszközről. Megbeszéltük, hogy fél
nyolc körül náluk találkozunk és autóval vágunk neki az útnak. Este nagyjából összeszedtem, hogy mit is akarok
vinni, reggelre nem hagytam szinte semmit, mert addig szerettem volna aludni,
ameddig csak lehet. Az izgatottságtól persze nem sokkal az óracsörgés előtt már
ébren voltam. Este még gyorsan
elkészítettem a vendégváró kiflit (a receptet már feltettem a sárkánykonyhába)
és közben összevarrtam Klaudiának a könyvjelzőt. Még szerencse, hogy időközben
megtanultam zsinórt és bojtot készíteni, így teljesen sk. készítésű lett a
darab. És kipróbáltam a körvágót, meg az alátétet, nagyon tetszett a dolog. :-)
Szombat reggel gyorsan
lezuhanyoztam és hajat mostam, mert este már
nem volt hozzá lelki erőm, meg Andrist sem akartam zavarni az alvásban (ebben reggel sem volt különbség, Andris még aludt
mikor felkeltem). Nagy szerencsémre Dorottyáék kicsit később jöttek, mint
gondoltam, így be tudtam fejezni a reggelimet. Pont menetre készen álltam,
mikor megérkeztek. Dóriékhoz érkezvén vártunk még egy kicsit, egy-két dolgot
még be kellet pakolnia. :-))) Dorottya pikk-pakk levakarta a jeget a kocsiról
és már indultunk is, majd Budán felszedtük Dórát és onnan kezdve ő vezetett, mert
Dóri nem lát olyan jól ködben – hiába mondtuk, hogy olyankor mi sem… – Dóra meg
szeret vezetni. Mi Dorottyával hímezgettünk egész útközben, és nagyon elrepült
az idő, hamar odaértünk Sopronba. Klaudia és Évi fogadott minket, de Évi
előnyben volt, mert ő csak Csornáról indult. :-) Biztonságba helyeztük a
csomagjainkat és már ültünk is az asztalhoz. Klaudia nagyon finomakat
készített, nekem ugye nem volt meglepetés a menü, mert krix-kraxokban
olvashattam, izgatottan vártam a fogásokat. Nagyon ízlett minden, jó, hogy a
férjére hallgatott! Várom a recepteket a sárkánykonyhán, biztos, hogy
elkészítem majd ezeket, mert ahogy otthon elmeséltem, Andrisnak felcsillantak a
szemei.
Ebéd után jöttek a sütik, ezek is mind-mind finomak voltak,
majd a lényegre tértünk és elkezdtünk hímzéseket mutogatni. Szinte mindenki
elhozta az első munkáját, én meg jól otthon hagytam, gondolván, hogy a múltkor
már mutattam a ribizlimet. Vittem viszont egy viszonylag régi darabot, amit nem
tudom, mikor fogok befejezni, a boszorkányöltéssel készülő bordó terítőmet.
Dóra egy festményt hímzett meg elsőnek, egy Chagall képet, Dorottya pedig két
komplett adventi zsák-készletet, mindkét gyermeknek legyen mibe pakolni az
édességeket karácsonyig. Egyikőjük sem aprózta el, de ez nem is meglepő őket
ismerve. Dórától kaptunk egy kis meglepetést, nekem egy tehén jutott, ő fog majd
előbb-utóbb felkerülni a vásznamra. Dorottya rengeteg kötést hozott, a keze
ugyanis az utóbbi időben jobban viseli a kötést, mint a hímzést, nekem a
lélekmelegítő tetszett legjobban, azt fel is próbáltam, hogy Évinek legyen
modellje a fényképezéshez. A modellkedés részét még gyakorolnom kell a
dolognak, azt hiszem. Mikor egy rövid időre mindenkiből kifogyott szó (nem
gondoltam, hogy ilyen elő fog fordulni), felköltöztünk a vendégszobába és ott
folytattuk tovább traccspartit, meg a kötést és hímzést. Klaudia képviselte a
kötést, méghozzá az én sálamat kötögette, miután mindent elrendezett a
konyhában, hogy meg se látsszon, hogy ott jártunk. Nagyon tetszett, hogy
Klaudia hol az egyik fiókból, hol egy másik szekrényből vett elő hímzéseket és
egyéb szépségeket, és hogy nem túl nagy ugyan a lakásuk, de az otthonosan van
berendezve. Különösen a kulcstartó és a hímzős/kötős szék tetszett meg nagyon. :-)
Már egészen késő volt, mikor betoppant Klaudia férje és leült közénk
beszélgetni. Szerintem jól vette még azt az akadályt is, amikor Klaudia a
kezébe nyomta Dóri D betűs tündérét, valószínűleg még életében nem tartott a
kezében ilyen hosszú ideig hímzést. Hihetetlenül magas és még annál is
gyorsabban beszél, de nekem nagyon szimpatikus volt. :-) Éjfél körül nem bírtuk
tovább és ágynak dőltünk, a világos ellenére meglepően jól aludtam, 6-kor
ébredtem először, aztán még nyolcig visszaszunyókáltam. Természetesen nem
ugrottunk ki azonnal az ágyból, Dórival nekiálltunk pizsamában hímezni, Dóra
teljesen elhűlt, mikor ezt meglátta. :-) Nekem ez szinte természetes volt. Jó
sokáig tartott, mire összeszedtük magunkat és lementünk reggelizni, Klaudia
mindent előkészített, még finom rántottát is sütött, komplett félpanziós
ellátásban volt részünk, és a minibár is ingyen volt. :-DDDDD
Megint Éviért jött a férje legelőször, de olyan jó volt,
hogy délután nem kellett az órát lesegetni, hogy mikor kell már indulni, hogy
mindenki időben hazaérjen. Még a reggeliző asztalnál rábeszéltek a lányok, hogy
vezessek én hazafelé, de nem tudták, mire vállalkoznak (legalábbis, ahogy a
beszámolókban olvastam), igaz én sem mértem fel teljesen pontosan az esetet. A
váltás sokszor nem ment még zökkenőmentesen, valahogy nem találtam a
fokozatokat időnként, a hátramenettel meg különösen megküzdöttem, többször is lefulladt
a kocsi mire kifordultam az útra. Na igen, jócskán el lettem kényeztetve az
automataváltós autókkal. És idő közben arra is rájöttem, hogy nekem viszonylag
hosszú idő kell, mire megszokok egy idegen autót. Remélem, azért a lányok nem
bánták meg, hogy odaengedtek a kormányhoz. Dórát kitettük otthon, ahol
felvettük aztán végül hazafuvaroztam magam, mert Dorottyáért csak később jöttek
Dóriékhoz. Jobban kifárasztott az út, mint gondoltam, csak az ágyra és egy
zuhanyra vágytam mikor hazaértem. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam a
hétvégén, rengeteget dumáltunk, nevettünk és megint egy kicsit jobban
megismertük egymást. Klaudia, köszönök mindent még egyszer!!! És a többieknek
is, hogy vagytok nekem, és bármikor számíthatunk egymásra. :-)
A következő találkozó Dóránál esedékes majd valamikor
márciusban. A képeket feltettem ide.
Ez még nem a sárkánytalis bejegyzés, de már arra is készülök ám... hamarosan megírom én is a beszámolómat, remélhetőleg képek is lesznek.
Ennek a bejegyzésnek az apropója, egy kis darab tömés, amit szombaton vettem észre, hogy hiányzik. Útban Sopron felé Dorottya megkínált rágóval, én meg elfogatam... azt nem tudom, hogy a rágó segített-e a tömésnek, vagy csak észrevenni segített a kisebb krátert a fogamon, de azóta rettenetesen zavar a dolog. Tulajdonképpen jó, hogy ez most kiderült, mert már nagyon-nagyon régen el kellett volna mennem a fogorvoshoz, most már kénytelen leszek, nem halogathatom tovább, ha egész februárban nem akarok kataflanon élni, és még nagyobb kárt tenni a fogaimban. Elvégre még jó pár évig szükségem lesz rájuk.
Az egész 2007. tavaszán kezdődött, az esküvőnk környékén rászántam magam, hogy elmegyek egy dokihoz és megkérdezem a véleményét a fogfehérítésről. Abban maradtunk, hogy nem érdemes, mert elég rendesen tönkre teheti a fogzománcot és kb. 1-2 árnyalatot lehetne világosítani rajta, én meg már úgy megszoktam, hogy ilyen sárgás-szürkések. Hála a különböző gyógyszereknek, amit penicillin helyett kaptam gyerekkoromban. Elég sok mindent szúrtak már el orvosok az én életemben, ez alól a fogaim sem voltak kivételek. Az ominózus fogamat, amiből most hiányzik a darabka tömés, meg egy másikat, ami szerintem szintén nem tökéletes, az előbb említett fogorvosnő tömte be. Ez a tömés azonban nem volt olyan felemelő dolog, sőt, mintha szinte kínozni akart volna, úgy éreztem magam a székében, ráadásul nem hitte el, hogy érzek valamit a fogam és a tömés között. Volt még lyukas fogam, amit tömni kellett volna, de miután így megszadizott (szabályosan zokogni kezdtem, miután befejezte a fúrást, pedig ilyen nem nagyon szoktam), nem vágytam vissza hozzá egy olyan tömésre, ami két fogamat is érintett volna. Rettenetesen félek a fogorvoslástól, és erre nagyban rásegít legutóbbi élményem ezzel kapcsolatban.
Nem volt más választásom, pár perce felhívtam Kati férjét (még akkor kaptam meg a számát, amikor találkoztunk is a fóti állomáson), azt mondta megoldjuk, bár a részleteket még nem ismeri. Azt hiszem, egy darabig törzsvendég leszek nála. Holnap este kell felhívnom, hogy pontosan mikor mehetek hozzá szerdán, a hangja alapján szimpatikus volt... még most is elpárásodik a szemem, ha a jelenésemre gondolok. Kicsit pozitívabban kellene talán hozzáállnom, de még nem megy. Valahogy el kellene hitetnem magammal, hogy tényleg segíteni fog. Létezik az ilyesmi egyáltalán? Sűrű fohászok közepette reménykedem.
Képet már rengeteg mutattam róla, meg meséltem is rengeteget. Eddig csak Dolce vitára hivatkoztam a recepttel, de nem is olyan régen megtaláltam az eredeti angolt és lefordítottam. Gondoltam, közkinccsé teszem. :-)))
Hozzávalók:
2,5 dl-es csésze
3 csésze finom
liszt
¼ teáskanál
élesztő
1 ¼ teáskanál só
1 5/8 csésze víz
1.Egy
nagy tálban keverjük el alaposan a lisztet, a sót és az élesztőt. Adjuk hozzá a
vizet és keverjük addig, amíg a tészta össze nem áll (nokedli tészta állagra
kell gondolni). Fedjük le a tálat fóliával, vagy ha van dagasztó edényünk,
abban is készíthetjük. Hagyjuk a tésztát kelni legalább 12 órán keresztül (18
óra javasolt) szobahőmérsékleten úgy 21°C körül.
2.A
tészta megkelt, ha a felületén buborékok vannak. Vékonyan lisztezzünk be egy
gyúródeszkát (vagy bármit, ami erre a célra alkalmas) és helyezzük rá a
tésztát. Lisztezzük be a tésztát és hajtogassuk egymásra egyszer-kétszer.
Csomagoljuk fóliába és a pihentessük 15 percig.
3.Épp
annyi lisztet használva csak, hogy ne ragadjon a kezünkhöz és a munkapadhoz,
könnyedén és gyorsan formáljunk belőle gombócot. Pamut kendőbe tegyünk lisztet
és magvakat, ha szeretnénk, ha meg lenne szórva a kenyér teteje, majd
hempergessük meg benne. Ezután borítsuk be még egy pamutkendővel és hagyjuk
pihenni további 2 órát, kb. duplájára fog nőni, és ha megnyomjuk az ujjunkkal,
nem fog rögtön visszarendeződni.
4.Legalább
fél órával a sütés előtt melegítsük fel a sütőt 230°C-ra, vegyünk egy 2-3
literes jénai edényt vagy akár római tálat, de lehet fémből készült is, és
tegyük a sütőbe, hogy benne legyen, amikor melegszik. Ha kész a tészta, vegyük
ki a tálat a sütőből, majd óvatosan tegyük bele a kenyértésztát. Ha szükséges
rázzuk meg néhányszor a tálat, hogy eligazodjon a tészta, de sülés közben ez
úgyis megtörténik. Fedjük le a tálat és süssük 30 percig, majd fedő nélkül
további 15-30 percig míg a kenyér szép barnára pirul. Végül hagyjuk egy rácson
kihűlni.
Tegnapelőtt egész nap az az érzés motoszkált benne, hogy valamit még tutira elfelejtettem megírni, és most eszembe jutott, hogy tényleg, a szilvesztettől szóló beszámoló elvaradt. Dóri és Ági már réges-régen megírták a magukét.
Az egész úgy kezdődött, hogy maradunk otthon kettesben, aztán jött egy ötlet a színházra, de azt lefújtuk a méregdrága jegy miatt (tavaly sem volt valami kiemelkedő a műsor, ráadásul most olyan darabot játszott, ami később is műsoron lesz), aztán hirtelen felindulásból megkérdeztem Dórit, hogy ők mit terveznek. Gyerekes összejövetelre gondoltak Dóráékkal, én meg mondtam, hogy szívesen csatlakoznánk. Aztán a társaság egy kicsit átalakult, végül Ágiék és mi érkeztünk Dóriékhoz, mi érkeztünk elsőként, még lehet, hogy egy picit korán is. :-) Kolos elszeparáltan játszott az emeleten, Botond meg mászkált lent a földszinten négykézláb. Na igen, biztos nekem is volt ilyen időszakom, amikor a lehető legmesszebb akartam lenni az öcsémtől, mert folyton útban volt, meg nem olyan házat akart építeni legóból, mint én. Aztán ez gyorsan elmúlt, mert a tesóm szeretett mindent egyedül csinálni, nem igazán igényelte a társaságot, szóval totál az idegeire mentem jó szokszor. Na de nem erről akartam ugye írni...
Kicsit beszélgettünk, megkezdtük az alkohol fogyasztást - én sofőrként komoly fél pohár finom rozét ittam - aztán teáztunk is egyet, a lótuszvirág teát választottuk Andrissal, hátha lesz kedvük kipróbálni. Szerencsére volt. :-) Picit talán még hagyhattuk volna ázni, mert jó sok vízzel nyakon önöttük, hogy mind a négyünknek elég legyen, de így is finom volt. Aztán ajándékoztunk is, kaptam egy Mira tündérkét, amihez már úton vannak a hozzávalók. Csak tudnám, melyikkel kezdjem a sok szépség közül, olyan nehéz dönteni. Vacsira Ágiék is befutottak, innentől már nem volt megállás a gyerekzsivajban és rohangálásban. Én pogácsával és egy kevés francia salátával készültem, Ági tiramisut hozott, Dóri pedig malacot sütött krumplival és káposztával. A gyerekek távol tatották magukat az asztaltól, de mi jót falatoztunk a finomságokból. Sokat beszélgettünk, jókat nevettünk, így gyorsan elszaladt az este. Botondot időben letették Dóriék aludni, párszor fel is ébredt szegény a tűzijátékokra, ami folyamatos volt szinte egész este. A többi gyerek persze nagyon élvezte, hogy hol az egyik, hol a másik ablakból látni a fényeket. Egészen jól bírták az éjszakázást, bár egy óra körül azért már látszott rajtuk, hogy tompulnak. Kolos hátrányban volt Krisztivel és Dáviddal szemben, mert őket edzették egy kicsit a szülők a két ünnep között. Aztán már indultunk hazafelé, amikor kederült, hogy Andris és Vince akár ismerhetnék is egymást, mindketten erősáramú villamosmérnökök, és Vincéék Andriséktól szoktak engedélyt kérni a fogalmamsincsmire.
Én személy szerint nagyon jól éreztem magam, de aminek ettől is jobban örültem, hogy Andrisnak is tetszett a társaság. :-)))) Akár ismétlésben is benne van...
Az estének egyetlen negatív pontja volt, amikor hazaérkeztünk fél kettőkor 14-15 fokos volt a lakás, mert épp nem ment a fűtés ki tudja, mióta. Ezen azért gyorsan túltettük magunkat és igyekeztünk minél hamarabb meleget varázsolni a takaró alá. Azóta már járt nálunk a szerelő, bütykölt is rajta valamit, de az igazi a vízkőtelenítés lenne, amivel szerinte várhatunk tavaszig. Na én ebben annyira nem vagyok biztos, mert az utóbbi egy hétben megint rengetegszer nem kapcsolt be a kazán. Lehet, hogy ez a remek gázszolgáltatás is okozója ennek, de nem vicces, mikor az ember lánya egy hideg lakásba érkezik meg a zord időből.
Képeket majd teszek fel, ha hazamentem, mert természetesen nincsenek velem. Főleg a gyerekeket fényképezte Andris, na meg engem, úgyhogy csak óvatosan a nézelődéssel.
… amiből ma megint kevés volt. Ez egy amolyan emlékeztető
bejegyzés (Dóri után szabadon), hogy a régi szép emlékek ellenére majdan a
csemetéim nevelgetése közben ne vágyjak vissza közlekedési hatósághoz.
Azzal kezdődött az egész mai napom, hogy január közepétől
február közepéig egyfolytában csak utazgatni fogok, amit egyetlen egy porcikám
sem kíván. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert a síelést szabad akaratomból
választottam. :-))))) Viszont az utána következő portugál és belga útról a
feletteseim határoztak, mennem kell. Ilyenkor rengetegszer megfordul a
fejemben, hogy mi a csudának tanultam én nyelveket, főleg angolt, mert most
akkor esélyem sem lenne boldogulni ezeken a rendkívül érdekes konferenciákon
megérteni miről is hablatyolnak. De sebaj, csak-csak túltettem magam rajta,
legfeljebb hozok megint finom csokit a belgáktól, a portugáloknál meg csak jobb
idő van, mint itt nálunk és esténként lesz egy kis időm olvasni vagy
hímezgetni, mert mi mást csinálhatnék egy szállodaszobában.
Amitől végleg elpattant a cérnám, az az egyik régió
ügyintézése, elrontották az eljárás menetét és most engem kérdeznek, hogy mit
csináljanak. Aztán mire visszajövök az ebédből, már teljesen más
tényállássokkal fogad, mint ebéd előtt, legalábbis számomra teljesen új
tényeket közöl, egészen más megvilágításba helyezik a dolgokat. Tehetek én
róla, hogy egyesek nem tudnak időben kérdezni, és ennek következményeként
rosszul cselekszenek? Aztán nem vállalják érte a felelősséget és a még azt is a
nyakamba varrják, hogy nem adtam róla tájékoztatást. Honnan a fittyfénéből
kellene tudnom, hogy létezik holmi áldozatsegítő szolgálat? És egyáltalán mi
alapján lehet felmentést adni a fizetési kötelezettség alól? Mi vagyok én?
Könyvelő? Közgazdász? Pénzügyes? Egyikre sem tudnék igennel felelni. Miért nem
fordulnak a gazdaságisokhoz? És miért csak most, mikor az igénylés még tavaly
októberi? Na erre a fejetlenségre kell, hogy emlékezzek, amikor véletlenül
megfordul a fejemben, hogy de jó is itt dolgozni. Van azért a kiküldetésnek egy
jó oldala is, ha nem vagyok itt, ezekkel a csudajó kérdésekkel sem találnak
meg.
Tiszta szerencse, hogy tegnap jógázni voltunk, nagyon
hiányzott már a három vagy négy hetes kihagyás után, jó hosszú szünetet
csinálta magának az oktatónk. :-) De nagyon jól esett a mozgás és a
kikapcsolás, pehelykönnyűnek éreztem a testem, mikor kijöttünk a teremből.
Pedig mostanság koránt sem vagyok pehelysúlyú, van rajtam megint 4-5 kilő
plusz, nem ártana helyrebillenteni a lelki békémet és kizárni magamból ezeket
az agyament hülyeségeket, mint hogy én osszam szét a régióknak az informatikai tartozékokat
és simítsam helyre az elszúrt eljárásokat. Na már csak ezért is megérdemlem azt
a varrógépet, csak tudnám, hogy melyiket válasszam.
Nem tudok dönteni, mert az egyik márkát jól ismerem, és szeretem, nálam bevált
és rengeteget tud a masina, a másikból, ami ugyanennyit tud, az sokkal drágább,
az árban hasonlót viszont nem kapni, de annak van szabad karja. Ezen
vacillálok, hogy kell szabad kar, vagy nem kell szabad kar. Persze nadrágot
felhajtani szabadkar nélkül is lehet, de úgy azért sokkal könnyebb. Biztos
vagyok benne, hogy mindkét gép megbízható, de melyiket tudnám jobban szeretni?
Alszok rá néhányat, aztán majd jön a derült égből villámcsapás, mint az
autónál. :-) Remélem, holnap már elhozhatjuk…
Még a 2008-as összefoglalóval is tartozom magamnak, de ezt most előre veszem, mert valószínűleg könnyebben áttekinthetőbb a dolog. Fura, hogy mennyi minden kering itt a blogtársadalomban a fogós kérdésektől kezdve a különböző díjakig mindenféle. Én márciusban döntöttem úgy, hogy márpedig nekem kell egy blog, miféle dolog ez, hogy a férjem csak úgy szorgalmasan írogatja, engem meg kihagy belőle. Segített is megalkotni a saját sablonomat, én rajzoltam hozzá a mintákat, ő pedig megbütykölte számítógépnyelvre. Először Kergiz oldalát olvasgattam szorgalmasan, aztán csatlakoztam az xszemes.hu-ra, Ninánál és Ralinánál is rengeteget jártam, aztán jött a francia olló mánia és akkor megismertem Dórit, kicsit később Dorottyát, aztán Dórát, Klaudiát és persze Évit is. Velük igazán közeli kapcsolatba, barátságba kerültem és kimondhatatlanul örültem, pontosabban még mindig örülök neki, hogy még jobban megőrülnek a hímzésért, mint és rengeteg közös dolog van bennünk ezen kívül is. Szóval a blogolásnak köszönhetem, hogy ők vannak nekem, de azért korántsem teljes így a lista, mert ott van még Kriszti, akinek szintén (akkor még ismeretlenül) ollókat és táskafület vettem (jut is eszembe, hogy állsz a táskáddal? olyan szép színei vannak), Edige, akinél mindig szép és finom dolgokat látok, és bármikor szívesen segít, Tündérke, aki szintén egy különleges ember, ha xszemes taliról van szó, rá biztosan lehet számítani, Bruercsi, akinél kipróbálhattam a varrógépet, amiért nagyon hálás vagyok neki, Jucus, aki helyettem is olvas, Rita, aki sokszor kísértésbe visz, nagyon tetszenek a munkái és csemetéi is tündériek, remélem, egyszer személyesen is megismerhetjük egymást, és még folytathatnám jó sokáig a sort…
Ennek a felsorolásnak az oka pedig egy hatalmas ölelés, amit így virtuálisan kaptam Dorottyától, Klaudiától, Évitől, Jucustól, és még sok mindenki mástól, ha magamra veszem jó néhány tűblogtársam szavait. Remélem, vehetem, ezt úgyis érzi az ember. :-)
"Igazából nem is jó szó rá a díj -szóljon, akinek eszébe jut rá jobb kifejezés- inkább jelzés a barátságról és a közelségről, ami legkevésbé értendő földrajzilag.Lényege, hevenyészett fordításban: "Ha blogolsz, hiszel a "proximitásban" a térben, időben és kapcsolatokban való közelségben és teszel is érte. Ezek a blogok különösen varázslatosak. Íróik célja, hogy barátokat találjanak. Nem az anyagiak vagy a hatalom érdekli őket. Reméljük, hogy amikor kibomlik a szalag az üzeneten, még több barátság fog születni. Figyeljünk oda jobban az ilyen blogokra! Add tovább nyolc újabb blogolónak és mutasd meg ezt a leírást is!"
Jól megkéstem ezzel a bejegyzéssel, de talán még így is
szívesen olvassa vissza Dóri a karácsonyi emlékeimet, ő kért fel ugyanis, hogy
meséljek erről.
Kezdem akkor a gyerekkori karácsonyokkal, amikre őszintén
szól nem igazán emlékszem, mint ahogy a gyerekkorom jelentős részére. Valahogy
nekem kimaradnak ezek az emlékeim, és nagyon sokszor irigykedem a többiekre,
hogy ők mikre nem emlékszenek a gyerekkorukból (én még az ovis jelemre sem
emlékszem). De térjünk vissza a karácsonyhoz… azt tudom, hogy mindig hatalmas
fa díszelgett a nappali egyik sarkában egy szekrény előtt, nekem persze mindig
ezekben a szekrényekben kellett pont akkor valamit megkeresnem, anya anyagokat
tárolt az alsó részben, szerettem nézegetni a maradékokat, és az egészen nagydarab
vásznakat is, a felső magas szekrényben pedig a szüleim szép ruhái voltak,
ezeket is imádtam nézegetni, főleg az anyukámét. Természetesen az erkély ajtó
is a közelben volt, és jól emlékszem az egyik ilyen alakalomra, amikor anya
vagy a szekrényajtó, vagy az erkélyajtó segítségével felborította a
feldíszített fát a 24-i nagy sürgésforgásban. Akkor még ugye üvegdíszeink
voltak, még a nagyszüleimtől örökölt darabok is voltak köztük, sajnos nagyon
sok összetört közülük. Anyukám rendszerint a szenteste étkeit igyekezett
elkészíteni, eközben mi, miután apukám nagy nehezen megtalálta a karácsonyfa
talpat és a belefaragta a fát, közösen díszítettük fel. Nagyon sokáig egy
gombás, méghozzá bolondgombás (fehér-piros színekben pompázott) izzósor volt a
kedvencem, na és a csillagszórózás… párszor ki is égett a szőnyeg a nappaliban.
Néhányszor igazi gyertyákat is tettünk a fára, az is tetszett nagyon. Hogy
mikor tudtam meg, hogy az ajándékot nem is a Jézuska hozza, hanem a szüleim? Nos,
erre sem emlékszem igazán. Arra viszont igen, hogy egyszer elkezdtem ajándékok
után kutatni és a meg is találtam azt, amit a tesómtól kaptam meg végül, egy
macska volt a képen és attól függően változott a színe egy picit, hogy hogyan
esett rá a fény. Ez volt az első és utolsó ilyen alkalom, mert már nem volt
igazi a meglepetés. Apukám azóta is a próbálkozik, hogy kifaggat mindenkit,
kitől mit kap ajándékba, de egy időben még azt is elmondta, hogy én mit fogok
kapni, hiába nem is voltam rá kíváncsi. Nem mondanám, hogy mindig tudott titkot
tartani. :-) Egy időben mindig halászlé volt vacsorára szent este és nem
maradhatott el a mákos kifli sem (vagy ha valaki jobban ismeri így, akkor mákos
guba), amíg volt olyan kifli, ami nem ázott szét teljesen attól a kevés tejtől,
amit ráöntöttünk. De elmaradhatatlan volt (dehogy is volt, még mindig is az! :-D)
a nagymamám diós és mákos kürtje (mi így hívjuk, mert nem bejgli tésztából
süti), na meg a túrós és a mocskos béles. A mákoson kívül a mocskos béles volt
nálam a nyerő, ennél a sütinél egy kis szilvalekvárt kevert mama a túróba és
így sütötte a bélest. Isteni finom, most is érzem az ízét a számban, meg a
finom illatát az orromban. Ha jól rémlik a dolog, amikor készen lett anya a
vacsorával, akkor elindult mindenki a szobájába, szépen felöltözött, és amikor
a Jézuska csengetett, lemehettünk a nagyszobába. Egy darabig ilyenkor vittük
csak le az ajándékainkat, de aztán egy idő után már mi is becsempésztük a
díszes dobozokat a fa alá. Az ajándékbontás után jött a vacsora, majd egy rövid
időre átmentünk a szomszédba keresztanyuékhoz. Ott is mindig vár egy kis
meglepetés, aztán beszélgetés és ott is volt mindig mit a tányérra tenni, vagy
a pohárba tölteni. Aztán mikor anyának meglett a virágboltja, kicsit változott
a helyzet, már nem volt ideje az ünnepi vacsorára, így egy késői ebédet
ejtettünk meg az apa húgánál, ott kezdtük az ünneplést, de ekkor már egészen
nagyon voltunk. Azt hiszem, ez ezzel a ronda rohanós világgal lépett be a mi
kis életünkbe is, mert apának ekkor már nagyon sokat és sokszor kellett
külföldre meg Budapestre utaznia. A két ünnepnap egyikén a nagyszüleimet
látogattuk meg, a másikon pedig hozzánk jött a rokonság István napot ünnepelni
és viszonozni a karácsonyi látogatást.
Aztán szépen lassan felnőttünk, én Budapestre költöztem, az
öcsém pedig Tatabányán tanult, de túl sok változás nem következett be addig,
amíg rá nem találtam az én életem párjára. Az első évben a szentestét még mind
a ketten a szüleinknél töltöttük, de aztán másnap utazott utánam, és onnantól
fogva elválaszthatatlanul együtt vagyunk. :-)
Mióta férjhez mentem a karácsony nekem egy kicsit az
országjárásra hasonlít, de azért jó, hogy ennyi helyre van hová „haza” menni. A
feldíszítendő fát közösen választjuk ki, nem nagyot, olyan 1 métereset, de szép
kis tömzsit. Jut is eszembe, mennyire hiányzik a fenyőillat is, mert mire
manapság meghozza a Jézuska a fát, már ki tudja, hány hete várja a sorsát szegény,
nem is csoda, hogy alig van illata. A talpba faragás, vagy talpra szerelés, nevezzük
is bárhogy Andrisom feladata, aztán közösen díszítünk. Nagy fogásokkal nem
készülök, valami könnyű ebédet eszünk és egy desszertet készítek, idén is a
csokis-lekváros kalácsra esett a választásom, mert istenien finom. Ebéd után
ajándékozás, aztán várjuk egy rövid látogatásra az anyósomékat, meg a
nagymamáékat, aztán velük együtt megyünk az anyósomékhoz vacsorára. Az ünnep
első napján még rendszerint Andris nagyszüleinél ebédelünk, és utána indulunk kelet
felé, vagy a szüleimnél, vagy a nagyszüleimnél kötünk ki estére. Az István napi
vacsora továbbra is elmaradhatatlan, ilyenkor jóóó sokan összegyűlünk, az idén
már 18 főre terítette anyukám az asztalt. És ebben csak a szűk család van benne,
és nincs is mindenkinek oldalbordája. ;-)))) Az unokákról meg nem is beszélve,
mert már lassan ők is esedékesek lesznek. Rendszerint 2-3 napot töltünk a
szüleimnél, aztán jövünk haza élvezni a mi kis otthonunk melegét. (Na ez idén
nem volt ilyen egyértelmű, mert a fűtésünk még mindig nem 100%, de a tavaszi
tisztítás után remélhetőleg kifogástalanul fog működni a kazán. Sokat
gondolkozunk egy kandallón is, előbb-utóbb ennek is lesz foganatja, azt hiszem,
csak a virágaimat nem tudom, hogy hová fogom tenni abból a sorokból.)
A következő lépcső hármunk karácsonya lesz, de ez még a
jövő zenéje…
