Freestyle RR maciimádóknak: Akrucip, 2009. 11. 18. 7:51
Szia Évi! Köszi, elég sokat begyűjtöttem anno, ezek mind megvannak, amikből a képet készítettem. Hímzésre...
Freestyle RR maciimádóknak: Évi, 2009. 11. 17. 18:25
Szia!
Nekem van pár Lickle Ted-es mintám! Szívesen elküdöm azokat, amik megvannak, ha még...
Szivecskés minta: viki, 2009. 04. 17. 16:44
nekem nagyon tetszik ez a minta én nem tudok ilyan jókat csinálni
Átköltözés: pjutko, 2009. 02. 04. 10:14
Vettem az infót! Köszi!
Hurrá, síelünk! :-): brunyi, 2009. 01. 30. 14:15
jo sielest!
nezz be hozzam ;) :)
Reméltem, hogy sikerül még Évi előtt megírnom a beszámolót,
de most kivételesen én maradtam utoljára. Szóval már mindenki megírta, hogy
milyen volt a hétvége, következik az enyém is.
Már egészen karácsony óta készültem erre a találkozóra,
lélekben legalábbis mindenképpen. Icipicit aggódtam, hogy a férjem nélkülem
fogja elhozni az új autónkat, de végül sikerült még csütörtökre összeszednie
minden papírt az ügyintézőnek, így gyorsan érte is mentünk. Szombatra már
egészen gyakorlott lettem ismét a kuplung nyomkodásában és a váltókar
húzogatásában, tologatásában. Péntek délután beugrottam a postára az
útlevelemért, aztán bevásároltam és Dórit is meglátogattam, hogy mi a végső
álláspontja az indulásról meg az utazási eszközről. Megbeszéltük, hogy fél
nyolc körül náluk találkozunk és autóval vágunk neki az útnak. Este nagyjából összeszedtem, hogy mit is akarok
vinni, reggelre nem hagytam szinte semmit, mert addig szerettem volna aludni,
ameddig csak lehet. Az izgatottságtól persze nem sokkal az óracsörgés előtt már
ébren voltam. Este még gyorsan
elkészítettem a vendégváró kiflit (a receptet már feltettem a sárkánykonyhába)
és közben összevarrtam Klaudiának a könyvjelzőt. Még szerencse, hogy időközben
megtanultam zsinórt és bojtot készíteni, így teljesen sk. készítésű lett a
darab. És kipróbáltam a körvágót, meg az alátétet, nagyon tetszett a dolog. :-)
Szombat reggel gyorsan
lezuhanyoztam és hajat mostam, mert este már
nem volt hozzá lelki erőm, meg Andrist sem akartam zavarni az alvásban (ebben reggel sem volt különbség, Andris még aludt
mikor felkeltem). Nagy szerencsémre Dorottyáék kicsit később jöttek, mint
gondoltam, így be tudtam fejezni a reggelimet. Pont menetre készen álltam,
mikor megérkeztek. Dóriékhoz érkezvén vártunk még egy kicsit, egy-két dolgot
még be kellet pakolnia. :-))) Dorottya pikk-pakk levakarta a jeget a kocsiról
és már indultunk is, majd Budán felszedtük Dórát és onnan kezdve ő vezetett, mert
Dóri nem lát olyan jól ködben – hiába mondtuk, hogy olyankor mi sem… – Dóra meg
szeret vezetni. Mi Dorottyával hímezgettünk egész útközben, és nagyon elrepült
az idő, hamar odaértünk Sopronba. Klaudia és Évi fogadott minket, de Évi
előnyben volt, mert ő csak Csornáról indult. :-) Biztonságba helyeztük a
csomagjainkat és már ültünk is az asztalhoz. Klaudia nagyon finomakat
készített, nekem ugye nem volt meglepetés a menü, mert krix-kraxokban
olvashattam, izgatottan vártam a fogásokat. Nagyon ízlett minden, jó, hogy a
férjére hallgatott! Várom a recepteket a sárkánykonyhán, biztos, hogy
elkészítem majd ezeket, mert ahogy otthon elmeséltem, Andrisnak felcsillantak a
szemei.
Ebéd után jöttek a sütik, ezek is mind-mind finomak voltak,
majd a lényegre tértünk és elkezdtünk hímzéseket mutogatni. Szinte mindenki
elhozta az első munkáját, én meg jól otthon hagytam, gondolván, hogy a múltkor
már mutattam a ribizlimet. Vittem viszont egy viszonylag régi darabot, amit nem
tudom, mikor fogok befejezni, a boszorkányöltéssel készülő bordó terítőmet.
Dóra egy festményt hímzett meg elsőnek, egy Chagall képet, Dorottya pedig két
komplett adventi zsák-készletet, mindkét gyermeknek legyen mibe pakolni az
édességeket karácsonyig. Egyikőjük sem aprózta el, de ez nem is meglepő őket
ismerve. Dórától kaptunk egy kis meglepetést, nekem egy tehén jutott, ő fog majd
előbb-utóbb felkerülni a vásznamra. Dorottya rengeteg kötést hozott, a keze
ugyanis az utóbbi időben jobban viseli a kötést, mint a hímzést, nekem a
lélekmelegítő tetszett legjobban, azt fel is próbáltam, hogy Évinek legyen
modellje a fényképezéshez. A modellkedés részét még gyakorolnom kell a
dolognak, azt hiszem. Mikor egy rövid időre mindenkiből kifogyott szó (nem
gondoltam, hogy ilyen elő fog fordulni), felköltöztünk a vendégszobába és ott
folytattuk tovább traccspartit, meg a kötést és hímzést. Klaudia képviselte a
kötést, méghozzá az én sálamat kötögette, miután mindent elrendezett a
konyhában, hogy meg se látsszon, hogy ott jártunk. Nagyon tetszett, hogy
Klaudia hol az egyik fiókból, hol egy másik szekrényből vett elő hímzéseket és
egyéb szépségeket, és hogy nem túl nagy ugyan a lakásuk, de az otthonosan van
berendezve. Különösen a kulcstartó és a hímzős/kötős szék tetszett meg nagyon. :-)
Már egészen késő volt, mikor betoppant Klaudia férje és leült közénk
beszélgetni. Szerintem jól vette még azt az akadályt is, amikor Klaudia a
kezébe nyomta Dóri D betűs tündérét, valószínűleg még életében nem tartott a
kezében ilyen hosszú ideig hímzést. Hihetetlenül magas és még annál is
gyorsabban beszél, de nekem nagyon szimpatikus volt. :-) Éjfél körül nem bírtuk
tovább és ágynak dőltünk, a világos ellenére meglepően jól aludtam, 6-kor
ébredtem először, aztán még nyolcig visszaszunyókáltam. Természetesen nem
ugrottunk ki azonnal az ágyból, Dórival nekiálltunk pizsamában hímezni, Dóra
teljesen elhűlt, mikor ezt meglátta. :-) Nekem ez szinte természetes volt. Jó
sokáig tartott, mire összeszedtük magunkat és lementünk reggelizni, Klaudia
mindent előkészített, még finom rántottát is sütött, komplett félpanziós
ellátásban volt részünk, és a minibár is ingyen volt. :-DDDDD
Megint Éviért jött a férje legelőször, de olyan jó volt,
hogy délután nem kellett az órát lesegetni, hogy mikor kell már indulni, hogy
mindenki időben hazaérjen. Még a reggeliző asztalnál rábeszéltek a lányok, hogy
vezessek én hazafelé, de nem tudták, mire vállalkoznak (legalábbis, ahogy a
beszámolókban olvastam), igaz én sem mértem fel teljesen pontosan az esetet. A
váltás sokszor nem ment még zökkenőmentesen, valahogy nem találtam a
fokozatokat időnként, a hátramenettel meg különösen megküzdöttem, többször is lefulladt
a kocsi mire kifordultam az útra. Na igen, jócskán el lettem kényeztetve az
automataváltós autókkal. És idő közben arra is rájöttem, hogy nekem viszonylag
hosszú idő kell, mire megszokok egy idegen autót. Remélem, azért a lányok nem
bánták meg, hogy odaengedtek a kormányhoz. Dórát kitettük otthon, ahol
felvettük aztán végül hazafuvaroztam magam, mert Dorottyáért csak később jöttek
Dóriékhoz. Jobban kifárasztott az út, mint gondoltam, csak az ágyra és egy
zuhanyra vágytam mikor hazaértem. Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam a
hétvégén, rengeteget dumáltunk, nevettünk és megint egy kicsit jobban
megismertük egymást. Klaudia, köszönök mindent még egyszer!!! És a többieknek
is, hogy vagytok nekem, és bármikor számíthatunk egymásra. :-)
A következő találkozó Dóránál esedékes majd valamikor
márciusban. A képeket feltettem ide.
Tegnapelőtt egész nap az az érzés motoszkált benne, hogy valamit még tutira elfelejtettem megírni, és most eszembe jutott, hogy tényleg, a szilvesztettől szóló beszámoló elvaradt. Dóri és Ági már réges-régen megírták a magukét.
Az egész úgy kezdődött, hogy maradunk otthon kettesben, aztán jött egy ötlet a színházra, de azt lefújtuk a méregdrága jegy miatt (tavaly sem volt valami kiemelkedő a műsor, ráadásul most olyan darabot játszott, ami később is műsoron lesz), aztán hirtelen felindulásból megkérdeztem Dórit, hogy ők mit terveznek. Gyerekes összejövetelre gondoltak Dóráékkal, én meg mondtam, hogy szívesen csatlakoznánk. Aztán a társaság egy kicsit átalakult, végül Ágiék és mi érkeztünk Dóriékhoz, mi érkeztünk elsőként, még lehet, hogy egy picit korán is. :-) Kolos elszeparáltan játszott az emeleten, Botond meg mászkált lent a földszinten négykézláb. Na igen, biztos nekem is volt ilyen időszakom, amikor a lehető legmesszebb akartam lenni az öcsémtől, mert folyton útban volt, meg nem olyan házat akart építeni legóból, mint én. Aztán ez gyorsan elmúlt, mert a tesóm szeretett mindent egyedül csinálni, nem igazán igényelte a társaságot, szóval totál az idegeire mentem jó szokszor. Na de nem erről akartam ugye írni...
Kicsit beszélgettünk, megkezdtük az alkohol fogyasztást - én sofőrként komoly fél pohár finom rozét ittam - aztán teáztunk is egyet, a lótuszvirág teát választottuk Andrissal, hátha lesz kedvük kipróbálni. Szerencsére volt. :-) Picit talán még hagyhattuk volna ázni, mert jó sok vízzel nyakon önöttük, hogy mind a négyünknek elég legyen, de így is finom volt. Aztán ajándékoztunk is, kaptam egy Mira tündérkét, amihez már úton vannak a hozzávalók. Csak tudnám, melyikkel kezdjem a sok szépség közül, olyan nehéz dönteni. Vacsira Ágiék is befutottak, innentől már nem volt megállás a gyerekzsivajban és rohangálásban. Én pogácsával és egy kevés francia salátával készültem, Ági tiramisut hozott, Dóri pedig malacot sütött krumplival és káposztával. A gyerekek távol tatották magukat az asztaltól, de mi jót falatoztunk a finomságokból. Sokat beszélgettünk, jókat nevettünk, így gyorsan elszaladt az este. Botondot időben letették Dóriék aludni, párszor fel is ébredt szegény a tűzijátékokra, ami folyamatos volt szinte egész este. A többi gyerek persze nagyon élvezte, hogy hol az egyik, hol a másik ablakból látni a fényeket. Egészen jól bírták az éjszakázást, bár egy óra körül azért már látszott rajtuk, hogy tompulnak. Kolos hátrányban volt Krisztivel és Dáviddal szemben, mert őket edzették egy kicsit a szülők a két ünnep között. Aztán már indultunk hazafelé, amikor kederült, hogy Andris és Vince akár ismerhetnék is egymást, mindketten erősáramú villamosmérnökök, és Vincéék Andriséktól szoktak engedélyt kérni a fogalmamsincsmire.
Én személy szerint nagyon jól éreztem magam, de aminek ettől is jobban örültem, hogy Andrisnak is tetszett a társaság. :-)))) Akár ismétlésben is benne van...
Az estének egyetlen negatív pontja volt, amikor hazaérkeztünk fél kettőkor 14-15 fokos volt a lakás, mert épp nem ment a fűtés ki tudja, mióta. Ezen azért gyorsan túltettük magunkat és igyekeztünk minél hamarabb meleget varázsolni a takaró alá. Azóta már járt nálunk a szerelő, bütykölt is rajta valamit, de az igazi a vízkőtelenítés lenne, amivel szerinte várhatunk tavaszig. Na én ebben annyira nem vagyok biztos, mert az utóbbi egy hétben megint rengetegszer nem kapcsolt be a kazán. Lehet, hogy ez a remek gázszolgáltatás is okozója ennek, de nem vicces, mikor az ember lánya egy hideg lakásba érkezik meg a zord időből.
Képeket majd teszek fel, ha hazamentem, mert természetesen nincsenek velem. Főleg a gyerekeket fényképezte Andris, na meg engem, úgyhogy csak óvatosan a nézelődéssel.
Reggel viszonylag korán keltünk, mert az izgatottságtól nem
tudtunk sokáig aludni. Andrisnál ez mondjuk nem újdonság, hogy már fél hét
körül kipattan az ágyból, de én mostanában legalább hétvégén ráhúzok egy
kicsit, ha tehetem. Tennivaló volt rengeteg és a vendégeket 11 óra környékére
invitáltuk, hogy legyen egy kis beszélgetés is az ebéd előtt. Kezdetem a
pástétomok elkészítésével, egyik sem volt bonyolult, főleg, hogy Stahl Judit
elég jól leírja mikor mit és hogyan kell csinálni. Inkább az aggasztott némileg,
hogy nem fogok időben elkészülni. Andris átvállalta a terítést, a kenyérsütést,
és a főzésbe is besegített ismét, szóval nem csak én érdemem volt a
végeredmény. A tortával és az előételekkel elkészültünk, de a leves és a csirke
már megcsúszott, abba már anyukám és anyósom is besegített a húgával együtt.
Végül 12-en lettünk, mert az öcsém barátnője nem tudott eljönni, de nagyon jó
kis családi ebédet sikerült összehozni. Azt hiszem, mindenki jól érezte magát,
Andris pedig rengeteg ajándékot kapott. És hát nem maradhat el az önfényezés
sem, rengeteg dicséretet kaptam, hogy milyen finom ebédet készítettem, amit mi
sem bizonyít jobban, minthogy az étkek java elfogyott. Egyedül az előételből és
a köretből maradt jelentős mennyiség, de a krumplit már lefagyasztottam, és azt
hiszem, a májpástétom egy részének is ez lesz a sorsa, a paprikapástétomé még
bizonytalan, nekem az nem jött be annyira. Az egyszem csirkecombból készítek
egy gyors salátát holnap ebédre, a torta pedig az utolsó morzsáig elfogyott.
Az előkészületeknél már csak az utómunkálatok voltak
fárasztóbbak… megszámlálhatatlanszor indítottam be a mosogatógépet és
mosogattam, meg pakolásztam mellette, miközben Andris már az újdonsült
játékával, a GPS kütyüvel matatott. Rendkívüli módon élvezte, még sétálnunk is
el kellett menni, hogy kipróbálhassa… na a sétát azért nem bántam.
Anyukámtól kaptunk adventi díszt az asztalra, meg egy
hóember félét az ablakba, úgyhogy megkezdtem én is a lakás díszítgetését. Van
még tennivalóm bőven, mert ezek még csak a kezdeti lépések voltak, de a
vasárnapot a lazítás, kikapcsolódás, teázás és kényeztetés jegyében töltöttük.
;))))
Meglepő módon a hímzéseimmel is nagy sikert arattam, az
öcsémnek a BC Sal naptáram tetszett a legjobban, de mindenkinek megvolt a maga
kedvence. És végre megszállt az ihlet, eldöntöttem, hogy a nagy lélegzetvételű
képeim közül a tulipános lesz a soron következő, szét is szortíroztam a
fonalakat még szombat este, tegnap pedig már nem bírtam tovább és belekezdtem.
DIM készletről van szó, és szidtam már én is épp eleget, mikor a nászajándékot
készítettem a sógoromék részére, de most egészen kezes báránynak tűnik az anyag
és a fonal is. Azt hiszem, a másik képnél az lehetett az alapvető probléma,
hogy 18-as aidára kellett hímezni és ez rendkívüli módon szöszölte a fonalat,
most viszont 14-es vásznam van hozzá és elég sok variációban kell használni a
fonalakat. A fél öltéseket helyenként 6 szállal kell hímezni, amivel kezdtem
azt speciel hárommal. Bekockáztam az egész anyagot, most gyönyörű kék az egész,
sajnos a hímzésen is átüt, de a végén úgyis kimosom, mert ki van zárva, hogy ne
porosodjon be, mire elkészül. Egyébként 224x168 öltéses a kép és 41x30 cm-s
lesz a végeredmény. Már nagyon várom, mert annyira tetszik ez a kép.
És ami még ettől is nagyobb meglepetést okozott, hogy
anyukámtól karácsonyra hímzéselőleget fogok kapni, szóval lehet újabb
szépségekre beruházni, már ki is szemeltem az áldozatokat, 3 tulipános kép
fogja egyszer valamelyik falunkat díszíteni, legnagyobb eséllyel az ebédlő
pályázik erre. :-) Ők lennének azok (az elsőt hímzem most, a másik kettőt meg
terv, valószínűleg őket kapom majd karácsonyra):
Egyéb hímzésekben nem
sok haladásom van jelenleg, az utóbbi két hétben leginkább a vonaton hímzek
reggelente és délutánonként, most épp az angyalkás banneremet (erre jó lenne
találni valami magyar szót, mert eléggé irritál ez az idegen használat), már
csak egy angyalka hiányzik róla plusz az összevarrás és mehet a falra. Remélem,
a hét végére készen lesz. Aztán bele kellene még vágnom jó néhány karácsonyi
meglepetésbe is, de még nem tisztultak le teljesen a terveim. Már nagyon-nagyon
közel van a karácsony és ez kezd egyre nyomasztóbban hatni, nem mondanám, hogy
kedvelem a határidőket. Idővel készítek majd képeket is. Nagyjából összeírtam a
jövő évi terveimet, de az majd a következő bejegyzés tárgyát képezi.
Pontosabban még csütörtökön megkezdtük a felkészülést a
hatalmas András napi ebédre, elmentünk este bevásárolni. Alig fértek el a
szerzemények a hűtőben, de azért sikerült mindent bepakolni, aztán irány az
ágy, mert természetesen csütörtökön csak a fél hatos vonatra sikerült épphogy
felpattannom. Előzmény: informatikailag is át lettünk költöztetve a Barossból,
ezért nem lehetett belépni a gépre és nem lehetett elérni a hálózatot, ahol az
értékes táblázataim voltak lementve, a határidő dél volt. Fél 12-kor már el is
értem a hálózatot. Tehát az egész csúszás az informatika nyakába varrható, mert
nem azzal van a gondom, hogy bütykölnek valamit a hálózaton, hanem hogy nem
értesítenek róla kellő időben. No de fátylat rá, kibírtuk, bár még mindig
vannak olyan programok, ami nem futnak automatikusan vagy egyáltalán, és
szükségesek lennének a munkámhoz.
Pénteken Erikánál
voltam (legjobb délutánt szemeltem ki a varrógépszemlére, de végre ez
mindkettőnknek megfelelt) és kipróbáltam a csodavarrógépét, amit én is
kiszemeltem. Íme, ő lenne az:
Isteni volt vele varrni! Rendkívül halk, lehet állítni a
varrás maximális sebességét, nagyon tetszettek az öltésvariációk és gyorsan meg
lehet szokni, hogy gombokat nyomogat az ember, ha programot szeretne
kiválasztani. És van benne mindenféle szolgáltatás, ami nélkül nem élet az
élet. :-) Egy szó, mint száz, nagyon-nagyon tetszik, egyre inkább erősödik
benne az érzés, hogy szeretnék egy ilyet, még akkor is, ha sokba kerül. És egy
darabig azon is gondolkoztam, hogy megtartom a régit, hátha szükség lesz még
rá, de ez annyival jobban tetszik, hogy ha mégis szükség lesz egy ’back-up’
gépre, akkor majd szerzek egyet, most viszont annyival is csökkenti ennek a
behozatali költségét. :-) Picit furán fog mutatni a kovácsoltvas állványon,
amint jelenleg egy ősrégi varrógép tanyázik, de majd úgy alakítjuk ki neki az
asztalt, hogy ne legyen olyan égbekiáltó a különbség. És hogy ne csak az
álomvarrógépről írjak… nagyon örülök, hogy megismerkedhettem személyesen is
Erikával, és mivel neki sincs gondja a beszélőkéjével, ezért órákig el tudtunk
volna cseverészni. Viszont mindkettőnket szorított az idő, mert én ugye meg
akartam kezdeni a készülődést a szombatra, ő pedig foltvarró tanfolyamra
igyekezett. Elértem az 5 órás vonatot, így hat óra körül nekiálltam az ebéd előkészítésének.
Mire hazaértem Andris már rengeteg dolgot megcsinált, így
nem kellett pl. hogy a pakolás miatt fájjon a fejem. :-) A krumplit is teljesen
ő készítette elő, csak a tejszínes belocsolást és kevergetést hagyta rám, ne
meg a sütő programozását. A krumplin kívül a tortát készítettem még el majdnem
teljesen, isteni finom lett, amit már a krém kevergetése közben is
megállapítottam. A receptet Editnek
köszönhetem, nagyon örülök, hogy közkinccsé tette. Viszonylag hamar kidőltünk
és izgatottan vártuk a szombatot.
Rengeteg írnivalóm lenne, de valahogy mindig találok jobb elfoglaltságot, minthogy a gép előtt üljek otthon is naphosszat. :-) A munkahelyemen meg most még nagyobb volt a felfordulás egy rövid ideig a szokásosnál, ugyanis átköltöztettek minket a héten.
A hétfő reggelem úgy indult, mint egyébként, alig bírtam kikelni az ágyból, ennek köszönhetően kicsit késve is értem a vasútállomásra, de hiába volt minden igyekezetem... a nagy köddel a MÁV képtelen volt aznap reggel megküzdeni és fél órás késéssel futott csak be a vonat az állomásra. Felpréselődtem a vonatra (nagyon vacak lehet szardíniának lenni), a helyzet csak Újpest után javult egy kicsit, ekkor már be tudtam jutni az utastérbe is. :-) Mivel semmi esélyem nem volt, hogy 8-ra beérjek, nyugodtan sétáltam át a villamosmegállóba. Szokás szerint nem értem el azt a villamost, ami bent állt a megállóban, hogy hová sietnek ilyenkor mindig annyira a villamosvezetők, én nem is értem. Mindegy, felszálltam a következőre, amivel lehetőségem volt eljutni egészen az Oktogonig, ott ugyanis mindenkit leszállítottak, mert valami gikszer volt a Moszkva téren. Hogy nekünk, mint ellenkező irányba közlekedő villamosnak mi közünk volt, azt nem tudom, de le kellett szállni mindenkinek. Ekkor földalattira váltottam és a Deák téren átpattantam a 9-es buszra és közel 9 órára be is értem. Na, itt fogadott a nagy meglepetés - megjegyzem, úgy voltunk már ezzel a költözéssel, mint a fiú, aki farkast kiáltott, nem akartuk elhinni, hogy tényleg - a szomszéd szoba már teljesen ki volt rámolva, és pillanatokon belül az enyém következett. Rohamtempóban szedtem szét a gépemet, meg pakoltam össze, amire még szükség volt, hogy semmi ne maradjon ott, amire szükség van. Délben már a Teréz körúton folytattam a dobozokkal való barátkozást, szinte minden dobozom meg is érkezett, egyedül a monitorom, a billentyűzetem és az egerem hiányzott. Az informatika megnyugtatott, hogy még egyébként sem működne semmi. Voltam olyan lelkes és egészen fél ötig bent maradtam, holott hazamehettem volna ládákat festegetni, mert itt elég sok szabadidőm maradt a kipakolás után. Tegnap reggel már ide érkeztem dolgozni, úgyhogy ma már a 3. napomat kezdtem meg itt az új szobámban. Szerintem elég tágas és nagyon világos, mert a tetőablakok rengeteg fényt beengedenek (lehet, hogy ennek majd nyáron nem fogunk annyira örülni a meleg miatt), a bútorok is szépek. Szóval berendezkedtünk... olyan nehéz elhinni, hogy mindennek megvan a maga helye az irodában. Mivel jó ideje már egyedül volt az irodámban, most szoktatnom kell magamat az érzéshez, hogy ismét ketten vagyunk összezárva. Úgy érzem, kissé nehezen megy most az alkalmazkodósdi, de majd igyekszem ügyelni az apró részletekre is. Ezt leszámítva nekem nagyon tetszik az új helyünk, szerintem lelkileg is megkönnyebbültem ezzel a mozzanattal. :-)
Hoztam fényképezőgépet is, ha egyedül leszek a szobában, készítek néhány képet is. A változatosság kedvéért ismét a táblázatok szólítanak, de most már remélhetőleg ez a vége lesz. Igaz, ki tudja, ma mikor fogunk végezni...
Ott hagytam abba a múlt héten az irogatást, hogy vége ez
irányú kikapcsolódásomnak, mert minden egyes áldott lépésemet megfigyeli az
informatika. Na mostanra eljutottam arra a pontra, hogy ez egyáltalán nem
érdekel, főleg, ha mellette el tudom végezni a napi feladataimat, mert ez ugye
nem mehet a munka rovására. :-) De néha tényleg szükség van egy kis
felüdülésre, most pl. nekem egy hatalmasra lenne szükségem, és egyedül abból a
szempontból jó, hogy ma is bent kell ücsörögnöm az irodában, hogy van időm
megírni ezt a bejegyzést. Mert otthon akkora hegyekben áll minden
elintéznivaló, hogy egy hét kellene hozzá, hogy minden a helyére kerüljön és
elkészüljön, nem egy másfél napos hétvége!
Vasárnap már rendkívül zaklatott voltam, elég nehéz volt a
kedvemre tenni (PMS, utazás előtti idegesség), de olyan szép idő volt, hogy a
bicikliket is felszereltük a tetőcsomagtartóra és nem csak az új Megyeri-hidat
néztük meg, hanem kerekeztünk is egyet Békásmegyerről Szentendrére. A
kerékpárútnak nem minden része EU konform, de ami igen, azon élvezet tekerni.
:-) A maradék kicsit döcögős, mert keresztirányú aszfaltfeltorlódások szelik át
az utat kb. 20 méterenként, de a végére már egészen megszoktam. Szentendrén
rengetegen voltak, így nem is tudtuk csak tolni a biciklit, mert abban a
tömegben a és a macskakövön képtelenség volt biciklizni. Nem mondanám, hogy a
szívembe zártam ezt a várost, de ez javarészt valószínűleg a nyűgösségemnek
volt köszönhető. Azt a következtetést viszont levontam, hogy ilyen jól
kiépített, viszonylag vízszintes talajon élmény a kerekezés, és még azt is
jobban viseltem, hogy töri a fenekemet a nyereg, pedig zselés ülésem van ám.
:-)
Hétfőn reggel elég korán indultunk, már fél 7-kor útra
keltünk, hogy időben kiérkezzek a reptérre… kár volt. A gépünk ugyanis majdnem
2 órás késéssel indult. A prágai repteret elég erős köd borította és ez egész
Európa menetrendjét borította, mint utóbb kiderült mások is nagy késéssel
érkeztek Tallinnba a konferenciára. A kisebbfajta idegőrlő utazás után délután
5 órakor tudtuk elfoglalni a szállásunkat (persze helyi idő szerint). A kipakolást
követően a főnökömmel és a kollégámmal hármasban nekivágtunk a városnak sétálni
egy keveset és vacsora után nézni. Már ekkor fény derült rá, hogy a belvárosi
rész nagyon szépen ki van alakítva, a XIV-XVIII. századi épületeket teljes
mértékig restaurálták. Rendkívül hangulatosak a kis utcák, és bármerre néz az
ember, mindig lát egy (templom)tornyot. Elmentünk a kikötő mellett is, de a
kereskedelmi fele nem annyira izgalmas, és engem a maradék sem vonzott
különösebben. Az adriai kis halászfaluk kikötői azok igen! az teljesen más,
mint ez a nagyvárosi kikötő. Addig-addig keresgéltük a megfelelő éttermet, míg
végül egy olasz vendéglőben kötöttünk ki.
Na eddig jutottam szombaton, aztán menthetetlenül a
táblázatok következtek… itt voltam egészen délután 4-ig délután 2 helyett. És
persze én voltam az egyedüli, a végig bent volt a megbeszélésen, az
osztályvezetők ki-be rohangáltak egyfolytában, mert mindig mindenkinek akadt
valami fontosabb dolga.
De visszatérve az olasz vendéglőhöz, nagyon jó illatok
terjengtek odabent, és nem csalódtunk az ízekben sem. Ami meglepő volt, hogy egy
mágneskártyát kaptunk a bejáratnál és arra terheltek rá minden fogyasztást és
távozáskor kellett mindent egyben fizetni. A rendszer végül is nem rossz, csak
nekem kicsit furcsa volt. Ja és még ami meglepett, pizzát rendeltünk (feleztem
a főnökömmel, aztán meg még beneveztem egy cézár salátára) és kaptunk hozzá egy
csipogó kütyüt, ami jelzett, hogy mikor mehetünk a pulthoz a kész pizzáért.
Hihetetlen mennyi mindent kitalálnak manapság, ez a bigyó viszont kiválóan
helyettesíti a pincért… Annyit mászkáltunk még este, hogy nem volt gond az
elalvással, főleg, hogy helyi idő szerint már fél 11 volt mire visszaértem a
szobámba. Kedden gyors reggeli után egész napos konferencia, bár a mi
bizottságunk ülése már 4 körül befejeződött, úgyhogy egészen fél 7-ig szabadok
voltunk. :-) A finn kollégákkal ültem le a bárban egy asztalnál, megmutattam
nekik mi szépeket hímzek és nekiláttam az BC SAL áprilisának, ők meg közben
sörözgettek. Mivel angolul folyt a társalgás, viszonylag lassan haladtam még az
egyszínű kerettel is, aztán meg összekészültem a vacsorára, amire csoportosan
meghívták az egész társaságot. Két kiránduló busszal vittek minket a belváros
széléig, onnan kellett még néhány percet sétálnunk a középkori étteremig, ami a
főtér sarkán található. Maga a hely nagyon hangulatos volt, csak gyertyákkal
világítottak (utólag rájöttem, hogy ez azért volt így kivitelezhető, mert a
nagyméretű ablakokon a közvilágítás által azért elég sok fény beszűrődött), a
mosdóban volt ez egy kicsit problémás, mert alig láttam beakasztani a klotyó
ajtaját. Az étkek közül a kenyér nagyon ízlett és a lazac mindkét formája, a
füstölt vékonyra szeletelt magvas kenyérrel és olívabogyóval, és később a sült
változat, ezt azt hiszem, köret nélkül ettem, mert azok elég furák voltak és a
legtöbbjük nem is igazán ízlett. A desszert is hanyagolható volt, elsőre az az
érzés kerülgetett, mintha krémsajtba kevert rózsavizet ennék, és valószínűleg
nem jártam túl messze a valóságtól, mert a díszítéshez is rózsaleveleket
használtak. A viszonylag hosszúra nyúlt vacsora után még nekivágtunk a várnak a
franciákkal karöltve, így éjfél körül dőltem be az ágyikóba. Nem volt túl
felemelő a séta, fáradt is voltam hozzá, de egyedül nem mertem elindulni a
szállodába, úgyhogy inkább a tömeggel tartottam.
A szerda szintén a konferencia jegyében telt, időnként
belenéztem a világháló rejtelmeibe, találtam ugyanis ingyenes szörfözési
lehetőséget. Szerencsére ez az ülés is hamarabb befejeződött az előre
meghirdetettnél, és mivel nagyon szép napos idő volt a hasfájásom ellenére úgy
döntöttem, hogy nyakamba veszem a várost, mert csütörtökre már heves esőzést
jósoltak. Vesztemre nem egyedül vágtam bele a felderítő túrába, így megint
minden esélyem elszállt, hogy még nappali fényben megláthassam és lefotózhassam
a belváros szépséges épületeit, ugyanis a kikötő volt az első úti cél. Persze
gyalog… egy óra alatt oda is értünk… nem részletezem… vissza is gyalog, pedig
javasoltam a buszt, nem voltak rá vevők a körülöttem levő hímneműek. Mire
elértük a városkaput tök sötét lett, a fényképező gépem pedig csekély 60 db
fénykép elkészítésre volt hajlandó, egy darabbal sem többre, és ráadásul ezek
nagy része használhatatlan a sötétség miatt, teljesen elmosódottak lettek. Azt
a néhányat, ami használható, megtekinthetitek itt. Útban a szálloda felé azért
még ért egy kis meglepetés, egy viszonylag nagy szálloda előtt átkeltünk egy
zebrán és egyszer csak azt éreztem, hogy valaki a hátizsákomat matatja. Nem
nagy zsák volt nálam, csak egy kicsike, amiben pénztárca, telefon és esernyő
elfér, de szerencsére elég szorosan a hátamra volt húzva a pántja. Hirtelen
megfordultam és felkiáltottam, mire az ürge elkezdett mentegetőzni, hogy neki
üres a keze és egyébként is csak egy újság van nála. Na ebből tudom biztosra,
hogy lopni akart, mert gondolom, csak elnézést kért volna, hogy meglökött.
Gyorsan le is kaptam a hátizsákomat, és ellenőriztem, hiányzik-e valami belőle,
szerencsére mindenem megvolt. Innentől kezdve azonban a mellkasomon vittem a
zsákot.
Csütörtök délelőtt esett az eső, ahogy megjósolták, én pedig
a kényelmes reggeli után bepakoltam a bőröndömbe és folytattam a hímezgetést.
Fél egy körül a kollégák is jelentkeztek, hogy hol vagyok (ugyan hol lennék az
esőben, gondoltam magamban), mert szüksége lenne az egyiküknek az általam
felvett ellátmányára. Mivel én meghosszabbíttattam a kijelentkezés időpontját,
nyugodtan leslattyogtam a recepcióhoz, és kiegyenlítettem a számlát. Kicsit
ezen is meglepődtem, hogy 30 euróval többet kellett fizetnem kézpénzben, mintha
kártyával fizettem volna. Na mindegy, majd a cég visszafizeti. A maradék
koronámért vettem még képeslapokat, legalább legyen nappali képem is a
városról, meg megláttam egy kiskanalat, amit nem tudtam otthagyni, lassan kész
gyűjteményünk lesz ilyesmiből. Van már egy a Niagarától, Máltáról és most
Észtországból is. A hazaút nem volt olyan vészes, mint odafelé, csak negyed
órát késett a gép, amit Budapestig be is hoztak, ahol végre Andrisom nyakába
ugorhattam. Két dolgot sajnálok, hogy ki kellett hagynom a napfényes sétán
kívül, hogy Andris nem volt mellettem, és hogy nem ruháztam be egy darabka
borostyánra, mert igazán gyönyörűek voltak! És állítólag olcsóbb, mint mondjuk
Franciaországban, az itthoni árakat nem ismerem… Ja és láttam két boltot is, az
egyikben mindenféle vásznakat árultak, a másik pedig kifejezetten patchwork
kellékboltnak látszott, persze egyik sem volt nyitva a késő esti órákban, mikor
arra jártunk.
És hát ismét rá kellett jönnöm, hogy milyen igaz a mondás,
miszerint lakva ismeri meg egymást az ember, hát most már tisztán és világosan
látszik előttem, hogy a főnökömmel és a velünk utazó kollégámmal nem tudnék
együtt lakni, de lassan már néhány órát is nehezemre esik eltölteni velük.
Biztosan bennem van a hiba, vagy csak rengeteget változtam az utóbbi időben, de
bizonyos emberekkel szemben szinte nullára csökkent a tolerancia szintem,
másokkal viszont akár napokat, heteket együtt tudnék tölteni. Ennek biztosan
köze lehet ahhoz, hogy az utóbbi időben nagyon érzékeny vagyok arra, ha
megpróbálják elszipolyozni az energiáimat, csak azért mert nekik nincs elég. Na
erre nem igazán vagyok vevő, és ez lehet az egyik fő probléma az anyukámmal
való kapcsolatomban is. Ő támad én meg lezárok, ha túl sokszor lezárok, akkor
meg megsértődik és kezdődik az érzelmi zsarolás. Mit ne mondja, nem könnyű
kezelni. Tegnap volt egy hete, hogy beszéltünk, nem volt valami tartalmas, és
közben rengetegszer próbálkozott az energiaszerzéssel. Játszotta a sértődöttet,
meg úgy viselkedett, mintha valamit elkövettem volna ellene, és ezért esedeznem
kellene a bocsánatárért. Úgyhogy az utóbbi időben leginkább az apukámmal
beszélek, őt legalább érdekli, amit mondok. Téma lezárva, mert van még mit
mesélnem bőven.
Pénteken legnagyobb bánatomra be kellett jönnöm dolgozni, de
egy viszonylag jó hír fogadott, november 3-7 között költözik a cég a Teréz krt.
62-be. Mindenki teljesen odáig van, hogy be leszünk zárva egy kis lyukba, én
csak attól tartok leginkább, hogy már eléggé megszoktam az egyedüllétet ebben a
szobában, most meg szobatársat fogok kapni. Nem mondhatok majd bármikor bármit…
remélem, a képernyőmet nem fogja látni, az azért elég kellemetlen lenne.
Én egyelőre csak a pozitív oldalait látom a költözésnek:
-Megspórolom a villamosozást a fél városon keresztül,
mert a Nyugatival szemközti épületben fogok dolgozni, tehát ráérek egy vonattal
később indulni.
-A negyedik emeleten leszünk és a szoba a Jókai utca
felé fog nézni, tehát csendes lesz.
-Frissen festett, felújított szobába költözünk új
bútorokkal, új székekkel, új telefonkészülékkel, valószínűleg új telefonszámmal
is.
-A tetőtéri ablakoknak köszönhetően rengeteg fény
áramlik majd a szobába, vagyis sokkal világosabb lesz a jelenleginél, kevesebbszer
kell majd lámpát kapcsolni.
-Ki van zárva, hogy huzatban és kirakatban üljek, és a
cigarettafüst sem fog végre beáramlani a szobába.
-Bízom a jobb étkezési lehetőségben is, hátha arrafelé
jobban főznek, mint itt a főiskolán.
Amit sajnálok, az a méteráru bolt a közelben, mert nagyon
segítőkész volt a hölgy, eddig szinte mindent kaptam nála, amire szükségem
volt. Ez persze lehet, hogy pótolható, hátha találok ilyesmit ott is a
közelben. És a CBA-ban sem tudok majd ezentúl kajajeggyel vásárolni hazafelé,
keresni kell egy másik üzletet, ahol szintén elfogadják a melegétel utalványt,
mert mindet nem tudom étkezésre költeni. Ja és nem fogok tudni kocsival
bejönni, ha esetleg úgy alakul a dolog, mert a Nyugatinál parkolni… bár ez
mostanában nem egy nagy üzlet, mert rengeteg az eszement az utakon, és egyáltalán
nem rövidebb időben a vonathoz képest a hatalmas forgalom miatt.
Tegnap mindenféle kreatív tevékenységet folytattam, picit a
kertben is voltunk, mert nagyon szép idő volt egész nap. Megcsináltuk a málnák
karózását, már épp ideje volt, de még nem tökéletes a műalkotás, kicsit
labilis, úgyhogy szükség lesz még néhány karóra a kitámasztásokhoz. A falevelek
egyre gyakrabban látogatnak el a kertünkbe, amit szorgosan kell gereblyézni,
ezt a feladatot Andris végezte el, amíg én a táblázatoknak köszönhetően
túlóráztam. Andris készített még egy csövet a reklámújságoknak és a fel is
tette a postaláda alá, kíváncsi vagyok, vajon kitalálják-e, hogy mire való…
Aztán nekilendültem még az angyalkás cserebere ajándékainak,
mert már nagyon közeleg a továbbküldési határidő. Készre varrtam a tűtartó
könyvecskét, már egészen jól megy a kukacolás is, rájöttem, hogy a másik
darabnál is a cérna volt a bűnös (egyenes varrásra tökéletes, de másra nem
szabad használni, mert szakad, és nem lehet vele egyenletesen ölteni), így
ennek nyomán kibontottam a zsákocskát is, és újra átkukacoltam az egészet. Most
már kevésbé duci a lelkem, és megcsináltam a kivágást a sarkoknál is, ahogy
eredetileg a leírásban van, most már csak a zsák szája nem lett egyenes, de
ennyi hibaszázalék azt hiszem, belefér, ez az első ilyen munkám, meg kell még
tanulnom, hogyan kell kivitelezni a precízséget ezeknél a daraboknál. Aztán
készítettem még hirtelen felindulásból egy tökös tűpárnát is, meg
összeragasztottam az ollótartót, nem volt valami könnyű feladat. Már csak össze
kell varrnom az elejét és a hátulját és készen vagyok a meglepetésekkel.
Egy-két fotót majd megpróbálok készíteni róluk még mielőtt postára adom őket,
jó messzire, egy másik kontinensre. Remélem, tetszeni fog a leendő
tulajdonosának is.
Reggelente és délutánonként a vonaton ismét a Mary-t hímezgetem,
és ha lassan is, de haladok vele. Az árpilisom is majdnem készen van, az ernyőnek
hiányzik még vagy a negyede, meg a felirat. :-) Aztán ha végre megérkeznek a
fonalaim, aminek már itt lenne az ideje, akkor végre belekezdek a karácsonyi
dekorációmba is. Aztán be kellenem még fejeznem a 23. zsoltárt, hogy
megkaphassa a tulajdonosa, illetve varrogatnom is van mit!
Egy gyenge pakolási kísérleten túl nem igazán haladtam a
házimunkával, de néhány dolgot beterveztem délutánonként, hogy legalább a
látszat meglegyen. A bőröndömmel még nem tudom, mit fogok kezdeni, mert eléggé
összekoszolták a reptereken, ráadásul fel is nyitották a hazafelé úton,
összevissza volt berakva minden, mikor itthon kinyitottam. Eddig ilyet még nem
tapasztaltam és nagyon felháborított, hogy vajon mi lehetett terrorveszélyes a
csomagomban: a köröm- és bőrvágó olló? a kézimunkaolló? a hímzőtű? a C vagy a B
komplex vitamin? Nem tudtam rájönni sajnos. Amennyire lehet szeretném elkerülni
a jövőben ezeket az utazásokat, mert rengeteg energiát kivesznek belőlem, ezek
alól az egyetlen kivétel a madridi volt, igaz, ott egyedül voltam és magam
választottam esti programot és társaságot is.
A hétvégére mindenféle látogatásokat tervezünk, letudjuk a
temetőket is még november 1-je előtt. Így több idő marad mindenhol, a
nagyszüleimnél, szüleimnél és az apa húgáéknál is a beszélgetésre, és talán a
barátnőmhöz is lesz idő bekukkantani. Bár anya viszonylag sokat fog dolgozni,
ez a jövő héten sem lesz másként, viszont ott csak két nap a hétvége, itt meg
még meg is toldom két nappal, lecsúsztatom a kiküldetésekből és túlórákból
keletkezett felesleget.
Nos ilyen volt Tallinn és az egyebek, jó éjszakát gyerekek. :-))))
Igazából most sincs, de bevettem Klaudia tablettáját, és majd kitölti a táblázatokat, aki akarja. Én meg levezetem a feszültséget. :-) Szóval most félig-meddig terápiás jelleggel írok.
Kezdem a nem-szeretem dolgokkal, hogy a végére a jó jöjjön, hátha tényleg javul is a kedélyállapotom. Ezek közül is mondjuk a MÁV-val... csak és kizárólag azért nem vagyok jobban felháborodva, mert tulajdonképpen az arcképes igazolvánnyal ingyen utazom, de ha fizetnék a bérletért, akkor már azt hiszem, kapott volna egy levelet a t. forgalomirányítás. Egy héten belül csupán 3x játszották el, hogy nincs vonat. Múlt csütörtökön kezdődött, amikor is időben kiértem az állomásra, amikoris bemondták, hogy a valamelyik vonat 20 percet késik, nem tudom, melyik lehetett, de rengetegen voltak a megállóban, ezért úgy döntöttem, hogy ki sem szállok a kocsiból, megyek azzal dolgozni, mert úgysem tudnék a vonatra felpréselődni. Megláttam a fogorvos ismerősömet, akit a múltkor is kisegítettem (közben megtudtam, hogy Katinak hívják) és megkérdeztem, van-e kedve megint velem jönni, hátha csak pár percet késik órák helyett. Úgy döntött, hogy velem jön, így a röpke egy órát, míg beértünk a VIII. kerültebe, beszélgetéssel töltöttük és elkértem a férje telefonszámát, mert záros határidőn belül fogorvoshoz kellene mennem. Már másfél éve halogatom, de akkor annyira megkínzott a doktornő, akihez jártam, hogy még nem vettem a bátorságot felkeresni egy másikat. Pedig volt címem is, de valamiért biztos nem hozzá kellett eljutnom. :-) Azt is megtudtam, hogy a körzeti fogorvosunk, akihez egyszer volt szerencsém, de nekem az is bőven elég volt, kivándorolt Angliába, és most kiadó a helye, magyarul nincs körzeti fogorvosunk, mert még senki nem töltötte be a praxist. Hazafelé hasonló őrület, mint reggel befelé, mindenhol rengeteg autó és csoda, hogy a Baross utcában egyáltalán még lehetett haladni. Másnap ismét a vasútállomáson kezdtem, bízva a csodában, és jött vonat, de nem volt benne köszönet. A kalauz ekkor kérdezte meg, hogy tegyen-e róla, hogy be tudjam fejezni Judit kannáját a Nyugatiig, már-már kezdtem azt hinni, hogy tényleg intézkedett, mert kb. 20 perces késéssel érkeztünk meg a Nyugatiba. Sebaj, több időm volt hímezni, a nagyobb meglepetés délután ért, amikor megérkeztem a pályaudvarra, 6-os vágányról indult volna a vonatom, de gyanús volt, hogy szerelvény sehol és rengeteg ember vár valamire. Kb. 20 perc várakozás után kiderült, hogy felsővezetékszakadás van Rákosrendezőn vagy Istvánteleknél, ez már szinte mindegy, kicsit később be is mondták tájékoztatásul és szíves megértésül a hangosba, hogy a Veresegyházán és Gödön át Vácra közlekedő elővárosi vonatok NEM közlekednek, helyette a szobi zónázóval át lehet menni Újpestre, ahonnan viszont indulnak a vonatok. Na én ekkor kértem telefonos segítséget, és az 5 perccel korábban hazaérkezett férjem vígan kocsiba pattant és eljött értem Újpest-Városkapuig. Viszonylag gyorsan megjártuk oda-vissza, de mennyivel egyszerűbb lett volna, ha rá tud beszélni, hogy bumlizzak át a HÉV-hez és majd onnan együtt megyünk egészen hazáig, Békástól kocsival, mert mostanában arra jár, mióta átadták a hidat, szinte üres a Szentendrei út, az összes többi meg dugig van. Hogy mindketten jobban jártunk volna-e azt nem tudom, annyi biztos, hogy kevesebbet kellett volna autóznia. :-) Hétfőre gondoltam, helyreállítják a vezetékeket és már csak fog közlekedni a vonat és valamennyire igazam is lett, jött a vonat viszonylag időben, nem úgy tegnap, amikor 7 előtt öt perccel bemondták, hogy a legközelebb 7:20-kor jön vonat, ami a Nyugatiig közlekedik, na ekkor megint úgy döntöttem, hogy autókázom, mert be kellett érnem egy megbeszélésre. A menetidő most is egy óra volt befelé, de hazafelé cselesebb voltam, és kipróbáltam a Hungária körutat és láss csodát, szinte száguldozni lehetett, otthon is voltam 45 perc alatt, csak a Kőbányai úton kellett kicsit araszolni. Csak 3x kellett tövig nyomnom a fékpedált és 1x majdnem hátulról jöttek belém, és arra az elhatározásra jutottam, hogy legalább két hétig nem szeretném elhagyni a nevünkön levő ingatlant. Az incidensekből kettő nevezetesen a nagy fékezés egyike és a fenyegetettség hátulról azért következett be, mert az emberek nem tudnak közlekedni és emelett elég sz*rul van kialakítva a felhajtó az M3-ról az M2 felé, tuti baleseti gócpont. A másik hatalmas fékezést egy a Kőbányai úton a piacnál hirtelen elém kerülő kerékpáros idézte elő, fogalmam sincs, hogy kerülhetett az út közepére olyan hiretelen, mert csak tolta a biciklit át a zebrán, na mindegy az ütközést/gázolást elkerültük. A hamradik nagy fékezést meg a Volánbusz indukálta, mert úgy ítélte meg, hogy van elég helye kikanyarodni a megállóból, az nem érdekes, hogy nekem ehhez mennyire kell lassítani, amit részben megértek, mert azon az úton ez szinte lehetetlen, csakúgy, mint az előzés, de akkor hol marad a közlekedésbiztonság? Ma reggel megint volt vonat, csak keveset késett...
Szülőkön túl vagyok, nem ecsetelem. Egyszer majd beleszoknak, hogy felnőttem.
Az én drága jó főnököm két hete pénteken bejelentett, hogy egy hét szabadságra megy hétfőtől. Hurrá, végül is alig van olyan feladat, amihez vezetői jóváhagyás szükséges, de nem gond, majd megoldjuk valahogyan. Az egy hétből aztán másfél lett, és ma reggel üdvözölhettük újra köreinkben, de nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem. Táblázatok- táblázatok hátán, tervezünk ezerrel, tegnapra már oda jutottunk, hogy adtam az iránymutatást a kollégáknak, hogy mivel mit kell csinálni, mert vezető az egy sem volt. Sebaj, végül is a felelősséget nem nekem vállalni, nem is engem fizetnek meg érte, igaz a túlóráimat sem fizeti ki senki és a fizetésem sem olyan, hogy ez beleférjen, csak én ehhez túl becsületes vagyok. Erre ma visszajön a főnököm, érdeklődik, mi történt, elmesélem neki a dolgokat, amihez aztán úgy áll hozzá, hogy minek foglalkozni a hátráidővel, az már úgyis régen elmúlt, és egyébként értelmetlen ez az egész rendszer, amit kidolgoztak. Ezek után magamtól egy tollvonást nem fogok a táblázatokba tenni, még akkor sem, ha a saját normaidőm múlik rajta, legfeljebb nem lesz rám pénz jövőre és akkor kereshetek másik állást. Aztán előadtam neki azt is, hogy hétfőn 9-kor indul a gépünk Tallinba és a csak csütörtökön este fél 7-kor szállunk le Ferihegyen, ami szintén nem tetszett neki, de szerencsére a repjegyet nem én foglalom, a szállást sem foglaltam le neki, mert a mobilja ki volt kapcsolva, magamtól meg honnan tudnám a bankkártyájának a számát és egyébként sem akartam hamisítani az aláírását, úgy volt, hogy hétfőn jön, én is csak akkor küldtem el a foglalásomat, meg ma még különbenis lehet foglalni, holnaptól nem garantálják az árakat. Aztán azt is közöltem vele, hogy nem én megyek jövő héten Brüsszelbe, mert egy hónapon belül nem tudok elvállalni 3 kiküldetést, vagy akkor ne osszanak rám semmilyen más munkát, mert november 13-án is esedékes egy Brüsszeli kiutazás. Ezt is egy parányit zokon vette, de sokat nem tud vele kezdeni. Nem nagyon szokta meg, hogy nemet mondok neki, néha azonban ezt is meg kell tenni és nekem is van magánéletem, amivel rajtam kívül senki nem foglalkozik. A férjemet is legalább 3 alkalommal küldik külföldre a következő két hónapban, alig fogujuk látni egymást, mert persze egyik külföldi út sem esik egybe. Hurrá!!! Arról nem is beszélve, hogy még a szlovéniai kiküldetés után sem kaptam meg a két pihenőnapomat, akkor mi lenne az okt. 23-ával, amit tavaly sem töltöttem itthon, mert akkor is utaznom kellett. Nem tudom, létezik-e számomra álom munkahely, de hogy ez most nem az egészen biztos, csak azért járok be, mert a számlákat ki kell fizetni valamiből és a kézimunkázás sem egy olcsó hobbi, ezt mindannyian tudjuk.
Most jöjjön a beszámoló kellemessebbik része a hétvégéről, a kirándulásról és a hímzésekről. Két héttel ezelőtt csak rábeszéltek a szüleim, hogy vegyünk részt a szüreten, nagyon fárasztó volt a nap, mivel 4 órát ültünk kocsiban, de javarészt friss levegőn voltunk és ettünk finom szőlőt is. :-) Mivel még szombaton délután haza is utaztunk, ezért meghagytuk a vasárnapi kirándulós programot és csak a takarítást halasztottuk el a szüret miatt. Végül négyen vágtunk neki a Naszály-hegynek, a túracsapat fele ismét lemondta a találkozót. Mivel nem akarok csúnyát írni senkiről, ide nem írom le a véleményemet a csapatunk másik hölgy tagjáról, de úgyis tudja, vagy legalábbis sejti az álláspontot, amit nem csak én képviselek vele kapcsolatban. Ha én valakivel többet szeretnék találkozni, mint mondjuk tavaly, akkor nem mondom le rendszeresen a többiek által felajánlott programokat, vagy esetleg én is ajánlok valamit. De elfogadom, hogy már nem férünk bele a naptárjába, csak akkor ne ígérje az ellenkezőjét. Node vissza a hegymászáshoz, gyönyörű időnk volt vasárnap és kellemesen elfáradtunk, mire felértünk a csúcsra. Odafelé még könnyű volt az út, bár a fákon levő turistajelzések merőben különböztek a térképünkön lévőtől, de a kilátót megtaláltuk. Én a panorámát csak fényképen láthattam, mert bevallom, elindultam a kilátóban lévő vaslétrán, de az első szinten visszafordultam, elég nagy veszélyérzet fogott el. A többiek próbáltak felcsábítani, de még akkor sem mentem volna fel, ha fizettek volna érte. És mint tudjuk, maga a látvány megfizethetetlen. :-) A gondok akkor kezdődtek, mikor lefelé haladtunk és nem voltak valami egyértelműek a jelzések, így a kijelölt út helyett egy vízmosásban indultunk lefelé és még az is lehet, hogy mégis beléptünk a bánya területére. Aztán kis kóválygás után megtaláltuk az aszfaltutat és ott jöttünk elég hosszan lefelé. Kellemessebb lett volna sokkal az erdőben sétálni, de biztos meg volt az oka, hogy errefelé vettük az utunkat, ami különben egész jól sült el, mert piknikeztünk egy tisztáson, almát, szilvát és gesztenyét is szedtünk. Kiválsztottam néhány szép képet, amit megnézhettek itt. :-)))
Na még pár szóban akkor az elmúlt hétvégéről, szombaton nem volt valami felhőtlen az időjárás, mondhatni esett egész nap az eső, ez bizonyos szempontból kedvezett is a takarításnak, ami már rendkívül időszerű volt otthon. Egyedül az ablakpucolás maradt ki, de azt lehet, hogy most pótolni fogjuk, bár ismét szép kiránduló időt ígérnek, tervezzük is, hogy elmegyünk Szentendrére, hogy láthassam az új hidat, meg még a skanzenen kívül úgysem voltam Szentendrén. Már péntek délután megkezdtem a pakolást, többek között a hímzéses dolgaim között tettem rendet, rendszereztem az anyagokat és a készleteket, meg egy néhány fonalat is, de az még egyáltalán nem teljes, ja és igyekeztem mindent elrámolni, amit hétközben csak úgy otthagytam este az ebédlő asztalon. Szombaton aztán jött a tisztogatás, porszívózás, felmosás, mosogatás, vasárnapra maradt a mosás és a vasalás, de mindennel készen lettünk, most végre utolértem magam a házimunkában egy kicsit megint, szeretném megtartani a rendszert, hogy mi minden ki legyen mosva és vasalva a hét végére. A szárítással egyre több gondom van mióta bejött ez a hűvös idő, olyan jó illatúak voltak a ruhák, mikor pillantok alatt megszáradtak a napon nyáron. :-) Na de majd beszerzünk egy gizit, azaz szárítógépet remélem, előbb-utóbb, vágyom rá egy ideje. A porszívót is lassan cserélni kellene, vagy legalább javíttatni, mert a hatásfoka szerintem egyre rosszabb. Szóval maradtak erre a hétvégére az ablakok, ja és a kertet ki is felejtettem, ott is lenne mit rendezgetni, a fű nő, mint a bolondgomba, megjegyzem az is nő a kertben a fű között... :-)))
Vasárnap délután pedig meglátogattuk Anita barátnőméket, már ezer éve nem találkoztunk, az idén egyáltalán nem vittük tulzásba. A hímzős sárkányok közül egyedül Évivel és Klaudiával találkoztam idén kevesebbet, mint az egyik legjobb barátnőmmel, de hát ez az átka ennek a rohanó világnak. Végre eljutott kis tulajdonosához a hímzett lovacskám, nagyon tetszett neki, rögtön kis is rakta a polcra félresöpörve az ott pihenő állatkákat. Anyuka meg bízik benne, hogy így visszakaphatja a tulipánjait. :-DDD Dorina már 5 éves, hihetetlen, hogy mennyire száguldozik az idő, a kezdeti viselkedése nem sokat változott, jó darabig csak bújdosott meg idétlenkedett, hogy leplezze a zavarát, aztán elvonult alkotni. Nagyon szeret festeni, legyen az vízfesték, ceruza vagy üvegfesték, meg minden ilyesmit, ami kreativitással jár. Irtó okos, csak mikor ott vagyunk, ezt jól titkolja, még kellene neki egy kis idő, hogy feloldódjon teljesen, aztán le sem tudnám vakarni magamról. Teljesen meglepődtem, mikor már szálltunk volna be a kocsiba, még behívott egy percre, hogy majdnem elfelejtette a nyakláncot, először nem tudtam mire vélni, de aztán kiderült a turpisság, alig hittem a fülemnek, nekem fűzött nyakláncot a leányzó. :-)))) Szép színes golyókból és gumiszalagból, hogy biztos jó legyen. Nagyon aranyos volt, ahogy így sutyiban átadta a meglepetést. Anitával is tudtunk beszélgetni egy keveset, bár így azért teljesen más volt, mint a csak csajos találkozó, de megbeszéltük, hogy még karácsony előtt beiktatunk egy olyat is és karácsonykor ők fognak hozzánk látogatni. Az M0-ás egyébként jelentősen lerövidítette az utazási időt, kb. 45 perc volt háztól házig, az eddigi több, mint egy óra helyett. Sokat számít! Kicsit több kedvvel vág bele az ember az autókázásba.
Még néhány sor a hímzésekről, aztán befejezem, mert egy kicsit mégis kellene dolgozni... mindenfélét csinálgattam eddig a héten, vasárnap a kézimunkatásákámba kontárkodtam bele, hétfőn a Mary-t hímeztem a vonaton, szombaton befejeztem Judit RR kendőjét, tegnap pedig belefogtam az angel swap projekt első darabjába, már nagyon itt az ideje, mert október 30-ig postára kell adnom legkésőbb. Mivel nem xszemeset hímzek, hanem csak tűzőöltéssel varrom ki az előrajzolt mintát, nagyon gyorsan halad. Egy tűtartót készítek, egy zsákot, amibe mindenfélét bele lehet rakni és egy ollóőrt, részben saját készítésű rajzokkal. Vennem kell még pár hozzávalót, mint pl. filcet a tűtartónak, szalagot az ollóőrhöz, de már kezd minden összeállni a fejemben hozzá, hogy miként is fognak kinézni.
Szerdán délután ismét Dóriénál jártam, de most már az új házikóban. Siettem haza és megbeszéltük Dorottyával, hogy bejön értem, minek menjük két kocsival, ha úgyis útbaesek neki. :-) Simán megtaláltuk a házat, leparkoltunk és rögtön bele is vetettük magunkat a munkába. Egy kis porszívózás, portörlés, felmosás na meg gyerekgyömöszölés. Kolos a szokásos lendülettel üdvözölt minket és azt is megtudhattuk, hogy ő most épp kisbusz... rendkívül gyorsan változtatja az alakját, mert mikor először találkoztunk, akkor még kisvonat volt, aztán legközelebb már kismetró, most pedig zöld kisbusz. :-) A piros üdcsi még mindig sláger és a parizeres kiflik is csak úgy repültek be a szájába. Megtudtam, hogy segített festeni a szobáját, saját kis festőhengere volt! Aztán mikor Péter felszerelte neki a lámpát, megbeszéltük, hogy olyan a plafon, mint a sajt, a sárga falon csupa lyukas sajtra emlékeztető fénycsóva terült el. Mikor indultunk hazafelé, akkor pedig rendes házigazda módjára kikísért bennünket az ajtóig, megbeszéltük, hogy jövünk még hozzájuk és hogy ne féljünk a sötétben. :-))))) Volt még egy aranyos mondata, amin jót mosolyogtam... a két Dórival beszélgettünk Botond szobájában, Kolos meg csak ismételgette a sajátjából, hogy valaki-valaki-valaki-valaki. Dorottya telefonálni indult, én meg gondoltam, hogy leszek a valaki és megnéztem, hogy mi a helyzet Kolosnál. Mikor beléptem a szobába, ezzel a mondattal fogadott: Pont rád gondoltam. :-D Azt hiszem, tudom, mi lehet a dolog apropója, annyira sokat nem találkoztunk még és lehet, hogy épp nem jutott eszébe a nevem, mert mikor rákérdeztem, csak kitérő válaszokat kaptam, meg egy gyenge próbálkozást a Dórára. :-)))) Aztán folytatódott a beszélgetés, hogy én nem lehetek Dóra, mert nekem csak egy Andrisom van otthon, neki pedig 3 fia is a férje mellett. Erre persze rögtön jöttek a miértek, az első az volt, hogy miért csak Andrisom van, mire a válaszom az volt, hogy azért, mert nekünk még nincs gyerekünk. Következő kérdés is lényegre törő volt: Miért a pocakodban van? Sajnos erre még nemmel kellett válaszolnom és megnyugtattam, hogy lesz majd, csak még nem jött el az ideje. :-) Azt hiszem, itt csatlakozott hozzánk Dorottya, úgyhogy más irányt vett az eszmefuttatás.
Botondnak gyorsan, még az elején készítettünk a habtapikból egy játszóteret, és bár már tud előrefelé mászni, most az ellenkező irányt gyakorolta, a csúszós parkettán meg még inkább. A zokniját többször is elhagyta, de egyébként egy hanja nem volt egész idő alatt, rengeteget vigyorgott, meg nevetett, mikor Kolos huncutkodott vele.
Tudom, hogy más, amikor az ember a saját gyerekeit neveli, mint mikor eltölt velük néhány órát, de szerintem semmiféle gázos nincs ezekben a fiúkban. Imádnivaló mindkettő és anyukájuk is csak dícséretet érdemel.
Egy szó mint száz, nagyon szép a Dóriék háza, bár még rengeteg a tennivaló, hogy minden a helyére kerüljön. Mi épp csak belekontárkodtunk a kezdetekbe, de biztos vagyok benne, hogy ez hatalmas seítség volt nekik, és a két fiú este már a saját szobájában és saját ágyikójában aludhatott.
Először valami teljesen másról szerettem volna írni, pontosabban mégsem, mert a házasság lényege egymás iránt érzett feltétel nélküli szeretet, egy néhány perccel ezelőtt is a szeretetről szólt volna a bejegyzés, csak más megközelítésben, de az a negatívum most már a múlté az én szememben. :-)
Szóval útnak indultak az esküvővel kapcsolatos bejegyzések a lányok blogjaiban, ígyhát én is összeszedek mindent, ami ami ehhez a naphoz kötődik. Egészen a lánykérésig mennék vissza időben, mert nagyon szép emlékeim vannak arról az estéről... Borzalmas időszakot zártam le akkoriban, a munkahelyi stressz és a közigazgatási szakvizsgára való felkészülés külföldi kiutazással tetézve, eléggé megviselt, így a vizsga utáni szombatra színházjegyet vettünk, hogy ha van mit ünnepelni, akkor azért, ha felejteni kell, akkor azért menjük és szórakozzunk egyet. A lazításra mindenképpen szükségünk volt. Nem is csalódtunk a Vidám Színpad előadásában, sokat nevettünk, aztán egy vacsorával koronáztuk meg az estét. Otthon pedig levezetésképpen még beszélgettünk egyet, amikor is egyszer csak a nevetgélés közepette Andris egyszer csak tényleg kimondta, hogy velem szeretné leélni az életét, vagyis érezzem a megkérve a kezemet. :-) A gyűrű is gyorsan rákerült az ujjamra, már jó ideje a fiókban lapult, közösen választottuk ki egy miskolcon töltött hétvégén. Szóval a megismerkedésünket követően egy évvel már boldog menyasszony lettem. Aztán elkezdtük nézegetni a karikagyűrűket is, hosszú latolgatás után végül kiválasztottuk a nekünk legjobban tetszőt. Rengeteget próbálgattuk otthon esténkét a gyűrűket, míg 2006. január 13-án szűk családi körben megünnepeltük az eljegyzésünket. Ezt persze komoly lánykérés előzte meg, karácsony másnapján a reggelinél... édesapám kívánsága volt, hogy Andris tőle is kérje meg a kezem, (ezt majdhogynem csak utólag tudtuk meg) és arra számított, hogy majd az ünnepi vacsoránál fog ez bekövetkezni. Az én drága vőlegényem meg azt sem tudta, hogy mit kell ilyenkor mondani, meg egyáltalán, és így inkább aludt egyet az egész ceremóniára. :-) A reggelinél meg persze édesapám nem tudott szóhoz jutni, mintha úgy érte volna a kérés, mint derült égből a villámcsapás, alig tudott megszólalni, de aztán csak rábólintott a kérésre.
Az eljegyzés után aztán jöttek mindenhonnan a kérdések, hogy mikor lesz az esküvő, amire senkinek nem tudtunk pontos választ adni. Andris mindig a februári kedd délelőttöt hangoztatta, de abban biztosak voltunk, hogy ősszel vagy tavasszal szeretnénk összeházasodni. Ebből aztán végül a 2007. június 2-a lett. Voltak ebből kisebb-nagyobb bonyodalmak a hitelügyintézés során, mi ugyanis előbb lettünk háztulajdonosok, mint házasok. :-) Az időpont kitűzése után következett a másik kardinális kérdés, kis esküvő vagy nagy esküvő. Én közepes és elegáns esküvőt szerettem volna, apa támogatta ezt az ötletemet, a vőlegény béerte volna a szűk családi körrel, édesanyám pedig ragaszkodott a hetedhét országra szóló lakodalomhoz. Mivel a középút teljesen járhatatlannak bizonyult, és a szülők állták a költségeket, maradt a lakodalom. Eleinte én is azt hittem, hogy élvezni fogom, de aztán megbizonyosodtam róla, hogy nem volt rossz, de ettől sokkal jobb is lehetett volna. Már csak a meghívók széthordása is egy hatalmas tortúrát jelentett, de nagyon sok rokonomban kellemesen csalódtam és ez különösen az apai ágra vonatkozik. Nálunk is volt hasonló, mint Dóriéknál, csak nálunk nem apukám volt A FOTÓS, hanem anyukám volt A VIRÁGOS és egyébként is a főszervező. Szükségünk is volt a segítségére, mivel a jeles rendezvényre szülővárosomban, Kazincbarcikán került sor. Amellett viszont, hogy rengeteget intézkedett és segített, hogy úgy sikerüljön a nap, ahogyan szeretnénk, rengeteget változott is pontosan attól a naptól kezdve, hogy lefoglaltuk a fotóst és a videóst. Azt hiszem, akkor tudatosulhatott benne, hogy most már végképp és menthetetlenül felnőttem és kicsúsztam a kezei közül, ami az irányításomat illeti. Még mindig küzd ezzel a problémával, amit lassacskán megtanulok kezelni, de nagyon nehéz megtalálni azt a pontot, ameddig közel engedhetem magamhoz anélkül, hogy bántana. Azt már azt hiszem, elfogadta, hogy Andris a férjem, de köztünk lévő harmóiára a mai napig írigykedik. Biztos vagyok benne, hogy az idő ezt is megoldja, csak addig nincs valami könnyű dolgom.
Na és akkor jöjjenek a jeles nap eseményei szépen sorjában. Hajnali 4 körül keltünk, anyával és az anyósommal együtt indultunk a fodrászhoz és a kozmetikushoz, késve. Mert az üzemanyagkártya először otthon maradt, aztán én alig találtam meg, mert nem ott volt, ahol apa gondolta, na mindegy, meglett. Aztán anya már annyira ideges és fáradt lehetett, hogy elkezdett 95-ös benzint tankolni a gázolaj helyett... benzinkutasok megnyugtatták, hogy semmi baja nem lesz a kocsinak, a maradékot töltse nyugodtan gázolajból. Tiszta ciki, a fodrász és a kozmetikus ott vártak ránk vigyázban, mire megérkeztünk. Mert nekem nem volt ám jó egyik barcikai fodrász sem, nekem Rudabányára kellett mennem. A frizurám és a sminkem sem volt megelepetés, mert mindkettőt kipróbáltuk és megbeszéltük, hogy milyen legyen. A sminktől tartottam azért egy kicsit, mert még szempillafestéket is ritkán kenek magamra, és azért voltak még változtatnivalók a próbadarabhoz képest. Azt kell mondanom, hogy a fodrászom és a kozmetikusom is nagyon szépen dolgozott, képeket majd a végén mutatok. A tervek szerint Andris jött értem a fodrászhoz, ebben nem is volt hiba, csak az apukája autójával érkezett a Laguna helyett. Kiderült, hogy nem bírta tovább a feszültséget a drága és beadta a kulcsot. Service error, bekrepált az automata sebváltó, a javítása később sem sikerült, így kocsit kellett váltanunk, de ez már egy másik történet. Mikor visszaértünk anyukám és anyósom segítettek felvenni a gondosan kiválasztott menyasszonyi ruhámat. Rengeteg ruhát felpróbáltam, de ez illett hozzám a legjobban. Akkor rengeteget gondolkoztam rajta, hogy talán mégsem ez a nekem megfelelő ruha, de végül nem bántam meg, hogy mellette döntöttem. Azóta is ott lóg az előszobában a szüleimnél a fogason, ennek eredete később következik. Szóval felöltözetettek, a cipő is a lábamra került valahogy, aztán indultunk a fényképészhez Szirmabesenyőre, nehogy már a közelben legyen ez is. :-) Andris nem igazán csípte ezt a részét a napnak, mint semelyik másikat, ahol kicsit is középpontban kellett lenni, ez látszik is a képeken, alig van benne egy vagy kettő, amin elmosolyodik. A menyasszonyi autónk a Passat volt, ami most már a mi tulajdonunkat képezi, a sofőr pedig az öcsém volt, a fotózásra a barátnője is elkísért minket, néha jól jött a segítség, mert a kocsiba beszállni azzal az abroncsos szoknyával kész művészet. Mire visszajöttnünk a fotózásból már jó néhány vendég megérkezett, mivel ebédre is hivatalosak volt már sokadalom. Vőfélyünk is volt, ahogy ez egy vidéki sátras parasztlakodalomhoz illik, amíg a kikérésemre várakoztam, meglátogatott a szobámban Anita, az egyik legjobb barátnőm a férjével és kislányával. Dorina ennivaló volt, nem vagyok benne biztos, hogy megismert így ilyen "királylányruhában" sminkkel és felkonytolt frizurával, de hogy megszólalni nem mert, az biztos. Egy-két fénykép azért készült rólunk. :-) Aztán nagy szerencsémre a vőlegényem felismert, hogy én vagyok a választottja, se nem a konyhás néni, se nem az egyik koszorúslány, és jöhetett az ebéd. Erre már nagy szükségem volt, mert addig időm sem volt enni, meg féltem is, hogy elkenődik a sminkem, bár a kozmetikus csaj nagyon rendes volt, odaadta a kontúr ceruzát és a rúzst is, hogy utána tudjunk igazítani a dolognak, ha valami elkenődik. Természetesen idő közben eleredt az eső, úgyhogy a polgári szertartásra esőben érkeztünk a polgármesteri hivatalba, de előtte még sor került a búcsúztatásra, ahol már megkezdődhetett a könnyezés, itt még azért úgy-ahogy tartottam magamat. Ajándékosztás is volt, de arra már nem emlékszem, hogy mikor, talán valamikor az ebéd környékén lehetett, mert menyaszony ajándékaként osztották ki a koszorúsnak mondott lányok. Egy pici üveg bort palackoztattunk a nagypapám borából, illetve a lányok/asszonyok részére kendőt/kötényt varrt az anyukám. A koszorúslányokról csak annyit, hogy látva a hatalmas mizériát, ami a közös ruhával és egyebekkel jár, én azt mondtam, nekem nem kellenek koszorúslányok, pontosabban mindenki érezze magát annak, aki erre jogosult, de olyan ruhát vesznek magukra, amilyet csak akarnak. :-)
A polgári szertartásra tehát esőben érkeztünk, de annál nagyobb volt az öröm, amikor a szép szertartás után a ragyogó napsütés üdvözölt minket ifjú házasként. Hihetetlen boldogság töltötte el a lelkemet. :-) A templomba apával "vonultam be", azért az idézőjel, mert egyrészt olyan volt a templom, hogy csak néhány lépés volt az oltárig, másrészt meg olyan keskeny, hogy nem is fértünk el egymás mellett, én még egyedül is megküzdöttem a ruhámmal, amihez a lehető legkisebb abroncsot kértem. A papot nem ismertem hosszú ideje, de azalatt megkedveltem, mert szépen prédikál és az orgonán is szép dallamot játszott a kántor. Mikor kijöttünk következett a rizsszórás, ezt a kisgyerekek élvezték a legjobban, majd a soha véget nem érő gratuláció és egy csoportkép azokkal, akik ott maradtak. Sajnos nincs mindenki rajta a képen, mert néhányan visszarohantak az események fő színhelyére. Azt a mai napig nagyon sajnálom, hogy arra nem maradt idő, hogy a szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérekkel közös képek készüljenek, csak ha épp elkapott minket a fotós, akkor vagyunk rajta egy képen.
Az ebéd és a vacsora is rendkívül finomak voltak a szakcsnak és nagymamám malacainak, meg sok-sok tyúkáldozatnak köszönhetően. Az unokaöcsém koktélokat kevert, aminek hatalmas sikere volt, nekem már nem is jutott belőle, mert minden elfogyott, mire odáig jutottam volna. Háromszor táncolt velem a férjem életében, mindegyik az esküvőnk napjára esett, az első a nyitótánc volt, a második a gyertyafény keringő éjfél előtt, a harmadik pedig egy számtöredék, amit sikerült kicsikarnom belőle a vacsora után. Ez egy nemszeretem pontja volt a mulatságnak, mert jó lett volna, ha alig lehet levakarni a tánctérről, így aztán a vendégek is óvatosabban ropták.
Érdekes esemény volt még, hogy valamikor a vacsora környékén a sógoromék kitalálták, hogy csináljunk közös képet, amivel alapjában véve nem is lett volna baj, csak túl közel kerültem az asztolhoz, amin égtek a gyertyák és kigyulladt a fátylam. Szerencsére időben észrevették a körülöttem állók és a hajamat már nem érte el a láng, viszont a ruhám jó néhány helyen kiégett. Mivel javíthatatlannak ítélték a kölcsönzőben, meg kellett vennünk, és jóanyám szilárd elhatározása volt, hogy ő majd kijavíttatja és eladja. Na azóta is ott lóg az előszobában, én persze mindig jó érzéssel nézek rá, mikor meglátogatom őket. :-)
Mikor nagyon elült a hangulat egy játékot azért beiktatott a vőfélyünk, ezen jókat nevettünk még szereplőként is. :-)
A tortánk kicsit szomorú véget ért, mert a vacsora után szerettük volna felszolgálni, de akkor elmaradt azzal az indokkal, hogy már senkibe nem fér egy falat sem. Aztán mikor olyannak látszott a hangulat, behozták a tortát, mire a sok vendég elkezdett táncolni a szegény torta meg csak olvadozott és olvadozott. Persze mi tüzijátékot meg semmi ilyesmit nem akartunk, mitől is fegyeltek volna fel a tortára, a vőfély szavain kívül.
Éjfélkor mindketten átöltöztünk, nekem végül egy varrónéni készítette el a díszmagyaros menyecskeruhámat, Andris pedig parasztingre cserélte az elegánsat, a közös kép itt is elmaradt, pedig olyan mutattunk egymás mellett. A hajamba a fehér dísz helyett piros került, a fátylat meg már réges-régen elfelejtettem. :-) A menyecsketáncból csak néhány momentum maradt meg az emlékeimben, nem tudnám felsorolni, hogy kikkel táncoltam egészen pontosan, egyre azonban emlékszem, mivel egész nap alig ittam és ugyan néhányak a csakazértis jól megtáncoltatom az újasszonyt stílusának következtében kis híjján elájultam. A következő ájulás a szöktetéskor kerülgetett, a néptáncos cipőt ugyanis hiába akarták, nem tudták levenni a lábamról és a vajling már a gyomrom és a gerincem között tarott félúton. Nagy nehezen kiszabadultam és Andris is megmenekült a számára megalázónak ítélt feladatoktól, amivel egyébként részben egyet is értek. Kis idő elteltével együtt megjelentünk kalácsot és röviditalt osztogatni, mikor ezzel végeztünk már kezdett szállingózni a tömeg és végre le tudtam ülni beszélgetni a barátokkal, rokonkkal. A nászéjszakát részben külön ágyon kellett töltenünk, mert a szoba amit kaptunk úgy volt berendezve, hogy a két ágy két egymásra merőleges falnak volt nekitolva, de nem is igen fért volna el másképp, úgyhogy amíg bírtuk kucorogtunk a gyerekheverőn. :-)
Egy szó mint száz, az apró bökkenőket leszámítva jól sikerült a nagy nap, a sátor is szépen fel volt díszítve, minden a helyén volt, úgy, ahogyan kell, csak a násznép volt egy icipicit nagy, kb. 130 főt láttunk vendégül és ennek több, mint kétharmada az én rokonaimat tette ki.
Ahogy ígértem, mutatok pár képet is:
Ui: Sejtettem, hogy valamit ki fogok hagyni... szóval a nagy napra való készülődésem részét képezte a menyecskeruhámhoz a kötényem kihímzése, amit nagyon élveztem és viszonylag gyorsan készen is lettem vele. Ragaszkodtam hozzá, hogy ezt mindenképpen nekem kell elkészítenem, különben ki tudja, hová fajultak volna a dolgok. Lehet, hogy sokkal több dologhoz kellett volna ragaszkodnom? :-) Erről is van képem, méghozzá közeli, megtalálhatjátok itt.
Illetve kimaradt a leánybúcsú nem csak a bejegyzésből, de az életemből is. Tulajdonképpen nem a buli hiányzott, mert arra egyáltalán nem vágytam, hanem hogy egy kicsit összejönni a barátnőkkel, beszélgetni, hülyéskedni, röhögcsélni. De már akkor is szanaszét voltak szórva az országban és nem is igazán ismerték egymást csak úgy hírből, így be kellett érnem azzal, hogy vettem már részt lánybúcsún az unokanővérem esküvője előtt.
Ezzel a bejegyzéssel már majd két hete adós vagyok magamnak, de biztosan most érkezett el az ideje, hogy megírjam.
Szóval még szabadságom ideje alatt megbeszéltük Dórival, hogy átmegyek hozzájuk és segítek neki összevarrni a falvédőt, amit eredetileg Botondnak szánt fejvédőnek a kiságyba. Előtte azonban még Dettivel is találkoztam, mert átadtam neki a szeretetvarázsos macsekomat és Lívia két szép kis ollóját, hogy budapesti talin átadhassa neki (remélem, sikerült a hadművelet). A dolgok a tervek szerint alakultak, félórával később indultam a kitűzött időpontnál, de még így is viszonylag időben érkeztem, főleg, hogy nem volt zsúfolt a napirendem. :-) Útközben tankolnom kellett, így a régi fóti utat választottam, ott van egy viszonylag jó benzinkút és sokan sem szoktak lenni, na ez a reggel kivétel volt, szinte tömve volt a töltőállomás. Kivártam a soromat, megtankoltam a zöldikémet és nyakamba vettem a várost. Egy dolog piszkálja a fantáziámat még a tankolással kapcsolatban, jelesül, hogy hogy a csudában kell kiakasztani a benzinpisztolyt, hogy ne kelljen egyfolytában fogni... erre még nem tudtam rájönni. Újpest központ-Árpád út-Béke út útvonalon közlekedtem, ami meglepően gyors volt és miután mindenféle térképen tanulmányoztam, hogy hol merre kell kanyarodni, eltévednem sem sikerült. Egyik legnagyobb kihívást a parkolás jelentette, alig találtam szabad helyet a környéken, a lépcsőházba már könnyen bejutottam, Detti és Anna már izgatottan vártak. Annán aztán urrá lett a szégyenlősség, de mire eljöttem, már egész jól összebarátkoztunk. :-) Detti körbevezetett az egész lakáson, hihetetlen, micsoda rendezettség van náluk, mindennek megvan a maga helye. Bevallom, erre a magas fokú precizitásra én képtelen lennék, csodálom is érte! Minden szobában van valami, amit a férje készített és rengeteg hímzett kép díszíti a falakat. Ami nekem a legjobban tetszett, az a könyvespolc: az egyméteres polc előtt van egy fél méteres polc, amit lehet tologatni, nagyon ötletes. Aztán Detti megkínált finom, saját készítésű diós rétessel és egy kis limonádé különlegességgel, ami nagyon hasonlít az én kedvenc citruslevemhez. A kettő között annyi a különbség, hogy én belefacsarom a gyümölcsök levét a vízbe, Detti pedig csak beáztatja a gerezdeket a limonádéba, de így is nagyon jól érződik rajta mindegyik citrusféle. Temészetesen hímzéseket is mutogattunk, készeket, félkészeket, Detti a tervben lévőket is. :-) A gésáját nagyon várom már, annyira szép az a kép! Sajnáltam, hogy el kellett indulnom, mert szívesen maradtam volna még... remélem, egyszer viszonozhatjuk ezt a kedves vendéglátást.
Miközben az autóm felé tartottam az egyik sarkon elfogott a rémület, azt hittem, valaki meglovasította a járgányomat, de ahogy tovább haladtam, szerencsére egymásra találtunk. :-) Viszont ami tényleg nem volt nálam, az a forgalmi engedély volt, a másik táskám zsebében lapult otthon; jelentem megúsztam, rendőrrel nem találkoztam. Dóriékhoz is simán odataláltam, csak a Megyeri úton voltam kicsit tanácstalan, hogy hol kell befordulnom, de aztán egy-két nem túl szép malőrrel ezt is megoldottam. Mikor megérkeztem, a fiúk ébren voltak, és hamarosan az ebéd következett. Ebéd után gyorsan végiglapoztuk a nyaralásunk képeit, Kolos imádta a kisvonatos videókat és akárhányszor vonatos képhez érkeztünk, hangot is kért a képhez. :-))) Érdekes, hogy minden gyereknek megvan a maga érdeklődési köre, amitől nem hajlandó tágítani... Kolosnál ez a vonat, Ricsi barátunk imádja az autókat, a bartánőm kislánya, Dorina pedig a lovakért él-hal, Andris mindent darabjaira szedett, ami a kézébe került (elektronikus dolgok előnyt élveztek), kíváncsi vagyok, nálam mi volt a kedvenc kiskoromban. A hímzések után csak előkerült a falvédő és hogy hogyan kellene összeállítani, sok időnk nem volt ezen elmélkedni, mert Botond viszonylag keveset aludt délután. Aztán Dóri csak belevágott az elkészítésbe, én meg közben Kolossal autóztam, nem is gondoltam volna, hogy nekem ez ilyen jól megy. :-D Aztán megérkezett Péter is és ismét elrohant valahová, Dóri még küzdött egy picit a falvédővel, én meg adtam néhány tippet a varrógéppel kapcsolatban. Az a nehéz ebben, hogy mindenkinek más a gépe és hát rengeteg gyakorlás kell hozzá, hogy ripsz-ropsz menjenek a dolgok. Olyan ez, mint gyereknevelés, amiről szintén sokat beszélgetünk Dórival, mert engem rendkívül foglalkoztat a téma, de erre még visszatérek. Összeszedtük a fiúkat, mert még mentek ki délután a házhoz valamit intézni, én Kolossal voltam, Dóri Botondot hozta babakocsistól. Megvártam velük, még Péter megérkezett, Kolos pedig kedvesen invitált, hogy szálljak be én is a kocsiba. :-DDD Sajnos nemet kellett mondanom a felkérésre, mert ugye nem egy helyre tartottunk, ráadásul nekem is ott állt az autóm, úgyhogy elköszöntünk egymástól. Időközben Kolos egyszer-kétszer rákérdezett, hogy mikor jönnek hozzánk, bízom benne, hogy hamarosan.
Csupa vendégségben telt ez a nap, otthon pedig várt az kis férjecském és a rengeteg tennivaló a ház körül, de néha kell egy ilyen nap is! Két napi vasalás után jól esett a pihenés. :-) Nagyon jól éreztem magam mindkettőtöknél, és tényleg bízom benne, hogy hamarosan viszonozhatjuk a vendégszereteteket.
Írtam az előbb, hogy visszatérek a gyerekneveléses témára, mert igencsak csapongtak ekörül mostanában a gondolataim... nincs mit titkolnom rajta, azt hiszem, lassan kezdek megérni a gyerekvállalásra. Dórival rengeteget beszélgettünk erről, főleg a munka kontra babázás kontextusban és azt hiszem, ez az a téma, amiben nem igazán fogunk egy álláspontra helyezkedni, de ez így is van rendjén, mert nem lehetünk mind egyformák. Azt mindenesetre sikerült tisztáznom magamban, hogy az irodai munka nem felétlenül nekem való, legalábbis ez a formája biztos, hogy nem. Mikor elévégeztem a főiskolát, szentül meg voltam róla győződve, hogy én köztisztviselő szeretnék lenni. Nem kis erőfeszítésbe került, de sikerült és az elején nagyon élveztem, amit csinálok, mostanra azonban kezdenek unalmas rutinfeladatokká válni és ritkán akad csak olyan feladat, amihez az ember kreativitása szükséges. Szóval eljutottam a munkában egy olyan pontra, ahonnan nem sajnálok kiszállni, a logikátlan feladatok elvégzését pedig próbálom a lehető legkevésbé magamra venni és úgy megoldani, ami nagyon szokszor elég nehéz, de muszáj, ha nem szeretnék összeroskadni alatta.
Mi tagadás a gyerek téma nem csak Dórival került szóba, hanem Ili barátnőmmel is, akivel sajnos elég ritkán találkozunk mióta nem lakunk egy albérletben, ennek már van vagy 7 éve is, pedig akkor akár félszavakból is értettük egymást. A barátságunk szerencsére megmaradt, az intenzitás csökkent és olyan jó kis csajos beszélgetésünk már nagyon régen volt, mert általában családostól találkozunk. Szóval néha napján telefonon is beszélgetünk egy keveset, ilyenkor aztán sosem tudjuk rövidre fogni, a múlt héten abból az aporpóból hívtam, hogy megyünk Barcikára, és esetleg tudnánk találkozni. Sajnos maradt a telefonbeszélgetés, mert valami vírus elég rendesen ledöntötte őket a lábukról, így abban maradtunk, hogy jó lesz a találkozó legközelebb is. A mi újság témakörbe persze a baba mikor jön kérdés is beletartozik, ennek kapcsán beszélgettünk pár dologról és tulajdonképpen rájöttem, hogy milyen igaza van. Ők már a másodikat tervezik, de helyezti előnyben vannak, mert én még Andrist nem is ismertem, mikor megszületett a kislányuk. :-) Szépen soroltam a bennem levő kételyeket, amikre igen egyszerű választ kaptam, elég majd ezek miatt akkor aggódnom, ha már megszületik a baba, meg ha éppen eljön a valaminek az ideje. Szóval miután leülepedett bennem a beszélgetés, arra jutottam, hogy tényleg, mi a fenének gyártok itt előre feleslegesen ideológiákat, elég lesz majd az esetleges problémákkal akkor foglalkozni, ha felmerülnek, vagyis el kell felejtenem mindenféle aggodalmat. És ez nem csak a gyerekvállalásra vonatkozik, úgyhogy van még min dolgozni magamban, de azt hiszem, jó úton járok. Pici mérlegelés után arra jutottam, hogy férjem ugye van, akiből tudom, hogy jó apuka lesz, és egyébként is imádom, ezért mentem hozzá, autónk van, házunk van nem is kicsi, nagyjából rendben van minden, amit szerettünk volna (készen sosem lesz, ami egy családi házra mindig igaz), a kertet is rendbe szedtük az idén, jó a kerítés mögötti részen még van mit csiszolni, de az meg igazából már nem is a mi tulajdonunk, úgyhogy ez apróság, a munkámban eljutottam arra a szintre, ahonnan nem sajnálok kiszállni, magamban is nagyjából rendet teremtettem, az önállósodásban is jó úton haladok, a férjem is rengeteget fejlődött ilyen szempontból is, vagyis jöhet lassacskán a szőke göndörhajú kislány, ahogy elterveztük annak idején. :-) Igen, mi már egy hónap után tudtuk, hogy szőke, göndör hajú kislányt szeretnénk, és ehhez fel is állítottuk a mi kis listánkat, amiből már minden teljesült, most már csak ő van hátra. De mindennek megvan a maga ideje, biztos vagyok benne, hogy ennek is és tudom, hogy a jövő évet meg kell várnunk a babavállalással, mert addig még mind a kettőnknek feladata van. Andrisnak is teljesen önállóvá válni és ezt kifelé is sugározni, nekem pedig leszámolni a múlttal és csak a jelenre a és jövőre koncenrtálni és erőt gyűjteni ehhez a szépséges feladathoz. Ponotsabban rátalálni az erőre saját magamban, mert az bennem van... Ha ez megtörténik, akkor megérkezik hozzánk az a pici lélek, akiről már a legelején tudtuk, hogy az isteni gondviselés ránk fogja bízni, amint erre felkészültünk, egy perccel sem hamarabb, sem később, pont abban a pillanatban, amikor ennek eljön az ideje.
